A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1940. május

— 11 — vagyis oly módon, hogy szeretett Esperesünk jelen közgyűlésünkön az elnöki tisztséget végig be fogja tölteni. Nagytiszteletű Egyházmegyei Közgyűlés! Az őszinte fájdalom érzésével mondom ki a határozatot, amely Jakab Áron Esperes Úr lemondásának elfogadását szegezi le. Fájdalommal, mert hiszen úgy érzem, hogy én mint elnöktársa talán az egyházmegye többi alkotó tagjainál is közelebb állok hozzá és szívem szerinti óhajtásom lett volna, hogy minél hosszabb időn keresztül működhessem Ővele együtt. Bármily kevéssé szívesen teszem is ezt, be kell látnom mégis, hogy kívánsága és indokai elől kitérni nem lehet. Azután a hosszú, szakadatlan, pihenést nem ismerő munka után, amelyet Esperesünk, Jakab Áron végzett, kifáradni és pihenést kívánni a legteljesebb mértékben jogosult. Egy élet munkája ez, egy olyan életé, amely a legmagasztosabb földi intézmény, a Krisztus egyházának szolgálatára volt szentelve, amelyre kötelezte el magát Jakab Áron mint ifjú és amely szolgálattételt híven és jól töltött be elejétől fogva mindenkor az egyházi tisztségek és kötelességek különböző köreiben és fokozataiban egyaránt, úgy ahogyan nálánál hívebben és jobban senki sem töltötte volna be. Mint ifjú, a nagy magyar Alföld szülötteként jött hozzánk, kemény, dacos, bátor gondolkozást, erős hithűséget, hajlíthatatlan gerincet hozott magával. És a fiatal fa, itt a dunántúli talajon erős gyökereket vert és egészséges hajtásokat hozott, bőven termelve gyümölcseit az ő élete munkájának értékes és gazdag eredményeiben. Itt az egyházmegyénkben kezdte meg esperes urunk palástos lelkészi szolgálatát 52 évvel ezelőtt és itt folytatta szakadatlanul, immár 45 esztendeje a nagy- és kispiriti egyházközségek lelkipásztora. Ez a két gyülekezet nemcsak egyházmegyénknek, de joggal mondhatom, hogy magyar református egyházunknak is mintagyülekezete, amelyeken és azok tagjain meglátszik a gondjukat viselő lelkipásztor kezeinek lelkeket formáló munkája. Erről mindnyájan tanúságot tehetünk, akik a piriti eklézsiát és az ottani híveket közelebbről ismerjük. Tudjuk, hogy legszebb jutalmát a hív lelkipásztor abban a meleg, szeretetteljes, tiszta, zavartalan lelkiközösségben nyerte el, melyben gyülekezetei vele összeforrottak. De az egyházmegye nem hagyhatta Jakab Áront csupán egyházközségei jó pásztorának, hanem felismerve az ő tehetségét és kiváló munkaképességét, elhívta őt a maga szolgálatára is, először mint számvevőt, majd e tisztének őreá jellemzően pontos teljesítése után a tanácsbírói karban az aljegyzői, majd a főjegyzői