A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1931. július

- 28 — emlékezhettem meg erről a kérdésről, hogy a helyzet e tekintetben jónak és kielégíthetőnek mondható. Azt hangoztattam nemcsak itt, hanem másutt is ezzel kapcsolatban, hogy a keresztyén egyházak közti viszonynak, tehát a róm. kath. egyházhoz való viszonynak is testvérinek kell lennie, mert hiszen a keresztyén egyház Krisztustól eredő fájának vagyunk mindnyájan különböző hajtásai. Két évvel ezelőtt mondottam, hogy bár ez a testvéri viszony, sajnos, egyes meggondolatlan, felelőtlen egyének részéről gyakran szenved megzavarást, de nekünk mindenkor a türelem és megértés álláspontján kell államink annál inkább, mert miként akkor mondottam: »a rom. kath. papság nagyobb része is távol van a támadó szellemtől, de főleg távol vannak ettől a kath. világiak csaknem kivétel nélkül«. A mult esztendőben már kevésbbé örvendetes megállapításokat tehettem, megemlékeztem bizonyos bántó jelenségekről, amelyek arra mutattak, hogy a felekezeti kérdés mindinkább átvitetik! a közélet terére és ott bizonyos ellentétek éleződtek ki, de azt is megállapítottam, hogy ezek a sajnálatos jelenségek csak átmenetiek, mert újabb időben, értve alatta az egy évvel ezelőtti időt, ismét javulás állott be. Nemcsak itt e helyen, de mindenütt, ahol csak szavamat felemelhettem, hangoztattam azt, hogy kerülnünk kell minden felekezeti viszályt és széthúzást, mindazt, ami a nemzet különböző tagjait felekezeti szempontból elválaszthatná egymástól; hogy nem szabad magyart és magyart aszerint megkülönböztetni, hogy milyen vallás szerint és milyen templomban imádja az Istent, hanem azt kell keresnünk, ami összefűz, a keresztyén testvéri szeretetet, amelyre Krisztus Urunk tanított és amelyet ő hagyott reánk drága hagyaték gyanánt és ebben kell egyesülniük a nemzet összes tagjainak, minden rendű és rangú és főleg felekezeti különbség nélkül. Sohasem szűntem meg azt hangoztatni, hogy bár jogainkat nekünk, magyar protestánsoknak féltve kell őriznünk, az esetleg komoly és igazi sérelmek ellen bátran és önérzete}sen kell védekeznünk, de az oktalan harcot kerülnünk kell, soha támadásba átmenni nem szabad, mert a testvérharcért mi a felelősséget nem vállalhatjuk. Amint a nemzet ellen való bűnnek tartottam azt, ha a felekezeti békességet a másik oldalról érte támadás, ép úgy megbocsáthatlan véteknek kellett tartanom, azt is, hogy ha a mi oldalunkról próbálta azt valaki meggondolatlan módon megbontani.