A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1927. május, 1927. július
— 17 — mátus lelkipásztorokra vár. Ez az az egybegyüjtő, összetartó erő, mely csodákat mivel, s amely nélkül az egyházközségi élet elhal. Nem kívánom eltitkolni azon vélekedésemet, melyet különben immár négy évszázad igazol, hogy a református világnézet megteremtője és fejlesztője, megszilárdítója és fenntartója az igehirdetés volt és az ma is. Nem hallgatom el azt sem, hogy nem vagyok barátja annak, hogy az igét, a bibliát arra nem képzett egyének magyarázzák. A bibliát — igenis — kötelessége olvasni és az olvasottak felett elmélkedni minden református egyháztagnak, de a magyarázat joga a képesített lelkészt illeti egyedül. Az ő tiszte bibliát s hitvallást úgy kapcsolni össze, hogy igehirdetésében az isteni igazság fényeskedjék! Hiszen az evangélium, a vallásos hit és erkölcsi élet mezeje végetlen; lángész sincs, mely azt áttekinte ni, lelkileg kiprodukálni tudja. Még az arra képzett embernek is szüksége van a biblia mellett a jó, jobb és legjobb könyvekre s azoknak nemcsak a vakszükség szerinti, hanem állandó tanulmányozására. A kontár rombol; mig a kitűnő igehirdetés előbb vagy utóbb, de minden bizonnyal meghozza az óhajtott sikert. Kiváltképen — és itt már az egyházmegye nagyérdemű tanítói karához intézem felhívó szómat — kiváltképen akkor van meg a jó igehirdetésnek jó eredménye, ha az elemi iskola tanítója hiven, becsületesen, egyházi esküje értelmében is betöltötte tisztét; ha az elemi iskolából értelmes, tiszta erkölcsi érzületben, vallásos érzületben nevelt s — ha gyermeki szívvel is — eszményekért mégis csak lelkesülni tudó gyermeknemzedékek lépnek ki az életbe, erre a kísértésekkel teleszórt országútra. Szoros figyelemmel fogom kisérni nehéz, de nemes munkájukat s céljaik érdekében minden eszközt rendelkezésükre bocsátani s törekvéseik útjából minden akadályt elhárítani egyik főkötelességemnek ismerendem. A lelkészi és tanítói kar látszólag kétféle, de a végeredményben összeölelkező munkája neveli az egyháztagokat s ha e kettő között tir van, vagy ha csak a kellő összhang nincs meg: az egyházközségi életből hiányzik a tenyésztő erő; nincs virágzás, nincs gyümölcsözés. Pedig egy pillanatra sem szabad feledni, hogy az egyház életének alapkövei az egyházközségek. Ha ezekben nincs életerő, ha vihartépte fa gyanánt sorvadásnak indulnak, maga az anyaszentegyház épülete is rombadől. Hitben erős, vallásos, erkölcsben tiszta, a multak dicső emlékein nem rágódó, hanem azok által 2