A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1927. május, 1927. július

— 18 fellelkesített, tettre kész tagokból álló egyházközségek ama biztos alap, melyre a jelen és jövő fejlődését, virágzását ráépíthetjük. Ezért ide, az egyházközségek életére a legkiválóbb gondot fordítandom, mert ha az alap szilárd, nem reped meg s nem roskadoz a teher alatt. Lelki, szellemi erejének kulcsa a lelkészi és tanítói kar kezében és szivében van. E részben a munkát a gyülekezet lelki szükségletének ismerete irányítsa. Rendkívüli eszközökhöz csak ott szabad nyúlni, ahol a lelki vezető meg van győződve a felől, hogy a templom szent méltóságát, látogatottságát, a kálvinista öntudatos felvilágosodottságot s a lelki szabadságot azok nem fogják károsan befolyásolni, esetleg megbontással veszélyeztetni. Az u. n. belmisszió, melyet különben az én ifjú koromban cura pastoralisnak neveztünk s félévig hallgatva, belőle kollokváltunk is, nézetem szerint csak egy új név; célja fenséges; a Krisztushoz foglyul vinni a lelkeket. Mai ajánlott eszközei némi részben lehetnek talán idegenszerűek; de az egész nem valami új találmány. Hiszen mindnyájan gyakoroljuk azt észrevétlenül is. Midőn a lelkünk nemes érzései összeforrnak gyülekezetünk tagjainak érzéseivel; midőn jó és balsorsuk iránt szivünk szerinti érdeklődést tanúsítunk ; midőn igaz tisztelettel s meleg szeretettel övezzük — amint kell is öveznünk — a legegyszerűbb egyháztagot is; midőn — amire már csak műveltségünk is, hivatásunk pedig százszoros erővel kötelez — megbecsüljük, midőn szeretjük azt a kálvinista népet, mely templomainkat, a lelki világosság e csillagos tornyú szent helyeit — iskoláinkat, a veteményes kerteket s általán az egyház külső életét annyi áldozatkészséggel, magától sokszor a legszükségesebbet is megtagadva — fenntartja; midőn megbecsüljük azt a népet, mely büszke daccal viseli a kálvinista nevet: ez az a belmisszió, az a cura pastorális, mely evangéliumi hitünknek ragyogását biztosítja s az egyházközség életének táplálója. Ott és akkor nincs egyháziatlanság; élő tagok vannak a Krisztusban. Jól tudom, nehéz becsülni azt, aki nem akar becsültetni; nehéz szeretni azt, aki nem akar szerettetni; de — édes Istenem ! — nem az-e éppen hivatásunk, hogy a lehetetlent valóra váltsuk, a tévedező lelket a becsület és szeretet útjára vezessük és . .. és nincs oly virág, mely ki ne nyíljék egyszer! Kiváló gondot fogok fordítani esperesi tisztemben az egyházközségek anyagi ügyeire is. Tudom, hogy az anyag, a pénz, ez