A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1923. július

hitetlenségnek a legyőzése. Hivatalos szerveink és közegeink dicséretre méltó buzgósággal keresgetik és alkalmazzák is már az e célra alkalmasnak látszó eszközöket. Én a magam részéről a divatos, hangzatos jelszavakban és csodaszerekben nem bizom annyira, mint a régi reformátori elvben: az Isten igéjének tiszta hirdetésében. De szorosan hozzá kapcsolom ehhez azt a másik elvet is: vita clerici evangelium populi. Ha bátran és nyilván szóljuk az Isten igéjét: föltétlenül ébresztőleg fog az hatni. De kell, hogy amit hirdetünk, ahhoz az életünk adja a kedves, a vonzó, a meggyőző illusztrációt. Az igaz hitnek megölője, gyilkosa a tiszta, világos és igaz elvnek a gyakorlatban elárulása. Ezt a szörnyű munkát végezte és végzi mindig a képmutatás, a farizeizmus. Elvitathatatlan, hogy az igaz hitnek távolról se ártott annyit soha se a nyilt és bátor hitetlenség, mint az alattomos, sunyi képmutatás. Mig amazokat rendszerint magukra hagyta a tömeg, emezeket rendszerint mindig többen és többen követik. A titkos méreg lassan-lassan beveszi magát a tömegbe és kiöli belőle az igaz hitet és beplántálja a talmi hitet. Ezért van, hogy a szelid Jézus olyan csodálatos kíméletlenséggel kelt ki a festett képű farizeusok ellen. Sajnos, igen sajnos, hogy ebben az irányban az egyház leghivatottabb képviselői és előmunkásai nem követték Jézust. Ebben rejlik mostani leromlottságunknak főoka. Mit tegyünk hát: hirdessük az Isten igéjét tisztán, bátran és nyilván és el ne felejtkezzünk Jézusunknak emez intéséről: „Ha mindezeket tudjátok, boldogok lesztek, ha cselekszitek is." Tanításunkra üssük rá a pecsétet tiszta életünkkel. Tudom én jól és meg is vallom, hogy legjobb igyekezetünk mellett is távol maradunk az eszménytől, tökéletességtől, de legalább a kirivó fogyatkozásoktól, a szembeötlő és botránkoztató gyarlóságoktól távol tartja magát mindenki. És amit most mondtam, azt nem-