A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1915. szeptember

- 8 — alattomos cselszövényekre, melyeket álnok ellenségeink a barátság és becsület álarcába öltözve évtizedeken átt szőttek hazánk békéje és területi épsége ellen, mignem a szerajevói rémes gyilkosság által megindították azt a lavinát, mely a népek százezreit gázolta már vérbe, milliók és milliók szeméből sajtolt keserii könnyeket és a legbarbárabb emberirtásnak örökre maradandó szégyenével töltötte meg a világtörténelem lapjait. Es ha e vér- és könnytenger okát keressük, abban találjuk, hogy rabló módjára elragadozni akarták békés otthonunkat, letiporni, megsemmisíteni nemzetünket. Azonban az igazság Istene másként intézkedett, mert most, a tizenhárom hónap óta duló háború folyamán a Mindenható iránti forró hálaérzettel állapítja meg közgyűlésünk, hogy nemtelen ellenségeinket utolérte a Zsoltáriró prófétának ama mondása : „Vermet ásott és mélyen ásta azt, de ő maga esett a verembe, melyet ásott; fordul az ő munkája a maga fejére és az ő tetejére száll az ő álnoksága". Dicséret, dicsőség Istennek mindörökké, hogy adott katonáink karjaiba acélerőt, szivökbe halált megvető bátorságot, hogy mint a polyvát szétszórják s lábaik alá tiporják ellenségeink nagy táborát. Mi nem hódításokra, nem rablásra, megalázásra, fosztogatásra huztuk ki fegyverünket, hanem hogy védekezzünk mindazok ellen, amiket ellenségeink velünk szemben célul tűztek ki maguknak és ezen védekezésben aratott, egymást érő győzelmeink, mint soha ki nem hamvadó fénysugarak örökké világolni fognak hazánk egén. Közgyűlésünk továbbra is áldást kér hősiesen küzdő hadseregünkre és dicső szövetségeseinkre; áldást kér felséges királyunkra s országunk sorsát vezető főembereinkre s buzgó fohászban kéri a Mindenhatót, hogy védje, oltalmazza életüket, hogy e vértengerben édes hazánk hányt-vetett hajóját