A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1906. július

— 4 — bánás miatt támadt keserűség is hozzájárul, erősen meg fog az látszani munkájukon. Mert haj, ha lelkesedésből, a hivataluk, foglalkozásuk szeretetéből nem élnek meg az állami, vármegyei, városi tisztviselők, a tanárok, a katonák, bizony nem élhetnek meg abból a lelkészek se. S aztán — milyen is a sors! — mégis tőlük vár legtöbb alamizsnát, a jótékonyságnak legszélesebb körű gyakorlását tőlük várja a világ! De még mit nem vár tőlük ? ! Ne vegye rossz néven tőlem senki, hogy először a keserűség hangja tört ki belőlem a leirat ismertetésekor. Ha másoknak szabad volt panaszolkodni; ha másoktól nem volt illetlenség évről-évre jajgatni mindaddig, mig meg nem hallgattattak, tőlünk se lehet illetlen, szabad lehet nekünk is. Annyival inkább nem, mert hiszen egy előző kormány részéről meg is voltunk biztatva már. 1904. évi október hó 20-án Tisza miniszterelnök az emlékiratra adott válaszában ide vágóan ezt mondta: „Nem zárkózhatik el a kormány az emlékirat azon követelményétől sem, hogy a lelkészek fizetése ujabb javításban részesüljön és készséggel ismeri el, hogy a köztisztviselők illetményeinek ujabb rendezése folytán a lelkészi kongruának fölemelése, vagy korpótlékkal való kiegészítése méltányos és indokolt kívánságnak mutatkozik. E kérdés természetszerűleg együtt oldandó meg mindazon bevett vallásfelekezetek lelkészeire nézve, kikre az 1898. évi XIV. t.-c. hatálya kiterjed s annak gyakorlati megvalósítása oly óriási tehertöbbletet von az államkincstárra maga után, miszerint annak foganatosítása előtt meg kell teremtenünk az ügy megoldásának pénzügyi előfeltételeit. Kijelenthetem azonban, hogy a kormány feladatának tekinti, hogy a kérdéssel, azzal az erős elhatározással foglalkozzék, hogy mentől előbb elhárítsa az ügy útjában álló pénzügyi akadályokat és kész annak megoldását kézbe venni, mihelyt az államháztartás egyensúlyának veszélyeztetése nélkül lehetővé válik! Ezt a biztatást most nem kaptuk meg. E tekintetben tehát távolabb vagyunk a céltól, mint két évvel ezelőtt! Mind a mellett is a magam részéről készséggel elismerem, hogy az uj kormány jó indulattal nyúlt hozzá az égető kérdés megoldásához; jó akarattal, de nem elég bátorsággal és nem azzal a kötelességérzettel, amit az 1848 : XX. t.-c. rá rótt. A nagy idő nagy féríiainak ez a logikus, természetes törvényalkotása csak nem tudja