A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1903. július

- 13 — (lehlek. Az evangéliom minden izében demokratikus; az volt egyhá­zunk is s annak is kell maradnia. A főpapok intézménye nem ke­resztyén intézmény. A krisztusi elvek szerint az embernek igazi méltóságot a belső, szellemi és erkölcsi érték ád, nem a rendjelek, se az aranykereszt, se a drága gyürük, pásztorbotok s más bin jel­vények, vagy éppen a négyes fogatok és libériás inasok száma. A néppel együttélö, vele együtt fáradozó, küzködö, nélkülöző, iránta épp ezért önként részvétre és jótékonyságra hajló Idvezitö és apos­tolai azért gyakoroltak oly csodálatos hatást környezetükre, mivel­hogy ilyenek voltak. És a zsidóságban, a pogányságban s később a pápizmusban azért támadt oly nagy ür és szakadás a vezetésre hi­vatott főpapok, vagy mai nyelven: egyházfejedelmek és a gondjukra bizott nép között, mert életük kiáltó ellentétben volt tanitásukkal. Innen van, hogy ma is a szocziálizmus oly eredményesen képes támadni a vallást; képes nevetségessé tenni az örökélet vigasztaló hitét, nem egészen jogosulatlan gunynyal hirdetve, hogy a papok már itt a földön s inkább ma, mint holnap akarják kivenni s ki is veszik részüket bőven a gyönyörökből, csak a szegényeket biztatják a másvilági örömökkel. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, amit szent könyvünk isteni bölcsességgel mond: „nincs oly főpapunk, ki a mi erőtlenségünk érzésén meg ne indulhatna, hanem olyan, aki megkísértetett min­denekben ; aki mindenestől hasonlatos az atyafiakhoz, hogy könyö­rülő lenne és hív." (Zsid. IV: 15, 11:17.) Nekünk is, kik a Krisztus evangéliuma szolgái vagyunk, csak akkor lehet igazi érzékünk a gondjainkra bízottak lelki szükségeinek fölismeréséhez és hajlandó­ságunk, készségünk a szükségek kielégítésére, ha nem emeljük föl magunkat népünk fölé oly magasságra se anyagi gazdagságban, se lelki kevélységben, ahonnan már se tisztán nem látunk, se a panasz­szót nem halljuk! És elmondhatjuk, hogy amig az öskeresztyénségben és később a protestantizmusban ily igaz bibliai alapon fogták fel a keresztyén lelkipásztorok hivatását, addig valóban tiszteletesek is voltak ök fönn is lenn is. A lelkiemelkedettség bearanyozta egyszerűségüket. Ma­napság azonban ha nincs is egészen másként, de nagyon kezd másként lenni. A belső helyett mindinkább a külsőt nézi a keresz­tyén világ is; akarom mondani: a pogányos színezetű keresztyén

Next

/
Thumbnails
Contents