A Őrségi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1944. augusztus

- 8 0 -5 nép, mint nálunk, akár a török időket, akár .pedig a trianoni időket nézzük. Vájjon mit csináltak volna ők ilyen esetekben? Ki adna erre feleletet? Még arra sem tudunk véleményt mondani, (hogy mi mit csináltunk volna 1918-ban a központi javadalmi pénztárral. Az idők pedig ma is gonoszak és fenyegetőek. De vegyük a jelenlegi állapotokat. »Egymás terhének hordozása« bibliai elv. Tehát megvalósítható. Elvi szempontból inincs akadálya a központi pénztárnak. A terheket arányosítaná, megszüntetné részben az egyenlőtlen lelkészi fizetéseket. A terheket felfokozva arányosítaná. Azt értjük ez alatt: a központi javadalmi pénztárral olyan óriási tehertöbblet zúdulna egyetemes egyházunkra, hogy a kivetendő adó kulcsa nagymértékben emelkednék s azok is, akik és ahol ettől várják sorsuk jobbrafordulását, nem éreznének abból sokat. Egyenlő adókulcs mellett közös alapon kell menni nemcsak a lelkészi, tanítói fizetéseknek, hanem templomok, iskolák építésének, tatarozásának, a birtokok kezelésének. Óriási adminisztráció, helyszíni szemle, árajánlat stb. előzné meg azt, amit ma a gondnok saját hatáskörében elintéz, vagy ha nincs rá fedezet, ott a takarék, vagy a legbiztosabb tőke, a híveinknek közadakozása saját céljaikra,' Központi és utazó hivatalnokok, gazdasági felügyelők, jogászok és bizottságok igényelendők ez esetben. Az adót mégis csak a lelkésznek és gondnoknak kell beszedni, tehát nem lesz a lelkipásztor független, sőt ha egyházközségéből nem érkezik be az adó kitűzött időben és nehézséggel küzd a központi pénztár, természetesen a késlekedő egyházak tisztviselőinek a fizetése lesz visszatartva. Népegyház vagyunk. Sorsunk összeforrott teherhordozó népünkkel. Ha nekik nincs, úgy helyes, ha nekünk sincs, ha az ő búzájukat elveri a jég, nem kerüli ki javadalmi földjeinket sem. És így helyet. Ha anyagilag függetlenek leszünk

1 s a lelkipásztor és a nép nincs kölcsönösen egymásra utalva, mint ahogy az egyik jelentés mondja, »a gondolatok szárnyán járó palástos társaság leszünk hívek serege nélkül és a végén magunknak prédikálhatunk és egyymás között vitatkozhatunk«. A központi vagyonkezelés megoldhatatlan. Nagybirtokká tömörítés esztelenség volna. Református nagybirtok gondolatát a magyarság már nem tudná elhordozni. Erkölcsi fundamentumunkat zúznánk össze vele. Tehát kezeli bérhasznosítással a lelkész, esetleg a kövérebb földeket maga a javadalmas bérelné, a többi pedig Csáky szalmája lenne. Nem kellene tiszteletdíjat adni, mert az néhol a jövedelmet felemésztené, bár a gyakorlat erre mutat, pk a pápai főiskola földjeinek a kezelésénél. A jelek azt mutatják, hogy még nem vagyunk elég erősek »egymás terhe hordozására«. Gondoljunk csak özvegyeink és árváink terheire a lelkésznyugdíjintézettel kapcsolatban, a szórványgondozás terheire a szórványokkal megáldott szegény gyülekezeteknél. Erre nevelődnünk kell, de a szeretetszövetség iránti áldozatkészség, a templomépítő gyü-