A Őrségi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1917. június

— 39 -TMélyen tisztelt Közgyűlés! Egy hónap múlva három éve lesz annak, hogy a mindent felforgató, népeket pusztító, országokat megsemmisítő borzalmas világháború kitört. Még bömbölnek az ágyuk, még foly a drága vér! — Sürü fehér fátyol imbolyog a véres földön. — Ahány szív a földön, annyi vágyó tekintet irányul a messzeség ködébe, keresve keresvén azt a megváltó sugarat, mely széttépi a bánatokba merült földnek gyászfátyolát. — A remény éltet most mindnyájunkat! Magyar szivünknek az a reménye, hogy ebből a páratlan viaskodásból egy új, erős, hatalmas Magyarország fog születni. Az emberbarátok azt remélik, hogy ez a háború ledönti az ósdi, kopott válaszfalakat s az ember az emberben testvérét fogja szeretni. — A hitves reméli, hogy a harcokból visszatérő férj örökké, elválaszthatatlanul az övé marad. A gyerekek apjukat, szülők fiaikat remélik viszontláthatni. Igen! A remény egy bűvös fátyolt tart szemünk elé, hogy ne lássuk azt a tengernyi gyászt, mely beborítja a földet, hanem bízzunk egy szebb, egy jobb és boldogabb jövőnek eljövetelében. Nekünk tanítóknak az iskola jövőjébe vetett hitünket növeli ez a háború. Az iskola minden nagyobb háborúból győztesen került ki. A háború utáni első teendője mind a győzőnek, mind a legyőzöttnek az iskola felvirágoztatása volt. Igazolja ezt az új miniszterelnöknek a képviselőházban a népoktatásról, a népnevelés revíziójáról programmbeszédjébe szőtt rövid megemlékezés is. De leginkább igazolják ezt a multak történetei! Ha az 1870—71-iki háborút az iskolamesterek nyerték meg, még inkább áll ez a mai világháborúban. 30-5-sek, a 42-sek hatalmas fegyverek, de annak funkcióihoz iskolázott, művelt emberek kellenek. A művelt intelligens katona átlátja azt a nagy pontosságot, mely az ő egyéni hősiességéhez kapcsolódik. A tanult ember a haza védelmének kötelességétől inkább át van hatva, mint az a műveletlen horda, mely a háború céljait csak a rombolásban és kegyet-