A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1942. május

15 úrvacsorai kenyérről megfeledkezett a rendelet kiadásakor a miniszter úr s mikor e tekintetben hozzá kéréssel fordultak, azt a választ adta, hogy fedezzék a lelkész fejadagjából és közadakozásból. Én ezzel a kérdéssel vitába szállni nem akarok. Amikor élet-halál kérdés forog kockán, nem szabad nekünk a hatóság esetleg fájó rendelkezéseit sem kifogásolnunk. Küzdő katonáink sem teszik szóvá, mikor az ellenség támadását vissza kell verni, hogy még nem kapták meg a menázsit Ezt a kérdést azonban különösen a jövő szempontjából meg kell említenem, mert azt sérelmesnek érzem, hogy a lelkipásztornak a maga fejadagjából kell kiszolgáltatni az úrvacsorai kenyeret, amire az a legtöbb esetben nem is elég, továbbá a kanonika vizitáció, az iskolalátogatók, legátusok stb. ellátását. Esztergom vármegye derék főispánja volt szíves tolmácsolni a közellátási miniszter úr előtt azon kérelmünket, engedje meg, hogy az egyházi terményadót a százados szokás szerint szedhessük. Legyen a gabonaszedésnél jelen a megbízott, aki a befizetett mennyiséget ellenőrizze és a felesleget nyomban szállíttassa el. Bár a kérésünket Fáy István államtitkár úr őnagyméltósága is támogatta, a miniszter úr annak teljesítését már lehetőnek nem találta. És ebből a gyülekezeteinknek nagy kára származik, mert akik a terményadót szívesen befizették volna, félő, hogy pénzben nem fogják befizetni. A szegény ember, mikor az egyházi adóul befizetendő gabonája árát is megkapta, úgy gondolkozik, hogy ma venni kell gyermekeinek, ruhát, zsírt, húst, lábbelit, egyházi tartozásomat majd megfizetem később. És ez elmarad, így az egyházak tisztviselőinek fizetése, az egyházak állami adózása, az iskolák fenntartása terén zavarok támadnak. Százados tapasztalatoknak és gyakorlatnak így a figyelembe nem vétele károssá válhat. Erre is fel kell kérnem az egyházmegyei közgyűlés figyelmét, hogy a jövendőre vonatkozólag az egyházi felsőbb hatóságok útján a nm. miniszter úrhoz előterjesztéssel élhessen, A húsz esztendeig tartó cseh uralom alatt gyermekeink ifjakká fejlődtek és ifjaink férfiakká lettek. Ez időben jutott vitéz Horthy István főméltóságú kormányzóhelyettes urunk is testi és lelki ereje teljességéhez. E daliás férfiút, aki a magyar ifjúságnak és fiatalságnak bálványa volt, aki a munka, tudás és erő megtestesítője volt, lángoló hazaszeretete arra indította, hogy önkéntes harctéri szolgálatra jelentkezzék s mint egyszerű repülő főhadnagy védje és szolgálja hazáját. Harctéri összetákolt faházából naponként felszállott gépével és vívott kemény harcokat az északi rém pusztításunkra törő, Isten ellen fellázadt harcosaival. Augusztus 20.-án fel kellett cserélni templomaink tornyaiban ünnepet hirdető nemzeti zászlóinkat gyászt beszélő fekete zászlókkal. Akkor terjedt el széles e hazában, sőt az egész világon a rettenetes hír, hogy vitéz Horthy István a repülő tisztek és katonák eszményképe, a hős, vakmerőségig