A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1942. május

16 bátor főhadnagy, a magyar nemzet nagy reménye, hőei halált halt az orosz hadszintéren. Nem ellenség fegyvere ölte meg, hanem a gépe. Mélységes fájdalommal osztozunk gyászában jóságos felszabadítónknak, Kormányzó Urunknak és kérjük mindenható Istenünket, hogy a boldogtalanná lett apának, az összetört szívű édesanyának, a kifosztott lelkű hitvesnek és kicsiny árvának adjon erőt a rettenetes csapás elviselésére és adjon a gyászban vigasztalást. Mi pedig nemzetünk nagy hősfiának emlékét megőrizzük, míg a szívünk dobog. Az embert, nem életének egyik vagy másik szakaszából, hanem egész élete folyásából és munkái összességéből lehet igazán megismerni. Erre azonban ritkán nyílik alkalom, mert az egyik embernek élete elejét, a másiknak csak élete végét láthatjuk. Egy izép ember daliás alakja áll most előttem. Egy munkáit csendben és hűségesen végző lelkipásztoré, kit b. e. Antal Gábor nagy püspökünk irodájában élete delén ismertem meg. A mi véleményem akkor róla támadt, igazolta későbbi egész élete. A másoknak példát adó, hűségesen munkálkodó, egyházát szakadatlanul építő lelkipásztorok sorába tartozott. Félszázados szolgálata alatt egyházában csak egy kellemetlen eset merült fel, mely az egyházi bíróságot is foglalkoztatta. Rétéi nemes családok között viszály támadt egy templomszék körül. Mennyi gondot, dolgot és fájdalmat okozott ez a kínos ügy a jó lelkésznek, kinek a viszályt akkor otthon lecsendesíteni nem lehetett. Végre is nem a bíróság, a viszályt az б tapintatossága közmegnyugvásra otthon oldotta meg. Ebben az időben református egyházunk életében már mélyen bele voltam kapcsolódva és szívesen Írtam a megbízatásokat, mikben boldogemlékű püspökünk a pozsonyi különféle iskolákban tanuló növendékek hittani vizsgálatára püspöki biztosul évenként és következetesen nt. Galambos László rétéi lelkész urat küldötte ki. Szomorúan kedves nekem ez a róla való visszaemlékezés, enyhül áltála az atyai jóbarát elvesztése felett érzett fájdalmam. Negyvenkilenc esztendő alatt maga végezte lelkipásztori munkáit áldásosán és sem elődeimtől, sem tőlem segítséget, segédlelkészt soha sem kért. Még nyugdíjazását sem kérte, hanem a törvény írta elő. Bárcsak a mindenható Isten ilyen lelkipásztorokat adna minden egyházunknak. Földi nyugalomból 1942. évi július 19-én hívta el őt örök nyugalomra imádott Istene. Legyen áldott a föld, mely jó szívét takarja. Legyen áldott emlékezete. Fejezze ki közgyűlésünk részvétét gyászoló özvegyének és szeretteinek. Szabadságolta az Anyaszentegyház ez esztendő folyamán két megfáradt hű katonáját. Rácz Elemér sóki lelkipásztor ez évi január hó 1-én ment nyugdíjba. A vezér-emberek sorába tartozott. Mint országos nyugdíjintézeti pénztáros,