A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1940. október

10 7. Tárgyalja a közgyűlés az esperes úr következő jelentését : Nagytiszteletű és Méltóságos Egyházmegyei Közgyűlés! Az idők változnak s mi is változunk velük. De mióta a világ fennáll, talán sohasem történtek olyan rohamos, emberi képzeletet meghaladó változások, mint a mostani időkben, amidőn egyik napról a másikra országok pusztulnak él és nemzetek szine-virága, szülők szemefénye, reménysége, daliás, hős fiak nagy sokaságban költöznek el egyik óráról a másikra az örökkévaló világba. Nagy világhatalmak vívják most földön, levegőben, tengeren élet-halál harcaikat, amíg az egyik fél porba hull. A mi kicsiny, árva nemzetünk a borzasztó tusákban való részvételt, legyen hála az örök Istennek, még eddig elkerülte, sőt nagy kegyelemmel volt hozzá az Úr, mert a mi könyörtelen igazságtalanságot vele szemben ezer éves hazája szétdarabolásával Trianonban elkövettek, Olaszország és Németország hős vezérei nagyobb részben már jóvátették. Midőn mult esztendei egyházmegyei gyűlésünket tartottuk, édes reménységgel, álmodozó lélekkel gondoltunk arra a pillanatra, amikor húsz éve nem látott édesanyánk házába, a Dunántúli Református Egyházkerület gyűlési termébe beléphetünk. Megértük azt a boldog időt. A XC. zsoltárt énekeltük, amidőn bementünk, s könnyek árja borította el az orcáinkat, de édes testvéreinkét is, akik remegő szívvel vártak minket. Egyházkerületünk áldott lelkű főgondnoka üdvözölt feledhetetlen, szívből fakadó beszéddel. A rabságból hazatérők nevében én válaszoltam, bizonyságot téve az igazságos, csodatévő Istenről, akibe vetettük a szolgaság idején is bizalmunkat. Azután beteg lettem. A XC. zsoltár, melynek éneklését én kezdtem el, úgy a lelkem mélyébe vágott, hogy beteg lettem. Pedig akkor még nem tudhattam, hogy egy éven belül azt a zsoltárt a búcsí templomban legkisebb, theologus fiam, a szelídlelkű, mindenkit szerető Imre koporsója körül fogják sírva énekelni. Bocsásson meg nekem a Nagytíszteletű és Méltóságos Egyházmegyei Közgyűlés, hogy egy pillanatra a fájdalom erőt vett rajtam. De megerősítem a lelkemet, hogy eleget tegyek kötelességemnek. Ez a közgyűlésünk az első, mióta a Dunántúli Református Egyházkerülethez és a Magyarországi Református Egyházhoz hazatérhettünk. Legszentebb kötelességünk, hogy mély hálával boruljunk le a minket hazasegítő Isten előtt és alázatosan megköszönjük, hogy immár erdélyi testvéreink nagyobb részét is megszabadította a szomorú rabságból. Jó Istenünk csodálatos munkáit választott emberei által végzi el. A magyar nemzetnek a trianoni kegyetlen Ítélet által okozott siralmas helyzetében Isten nagy emberére volt szükség, hogy a lelketlenül összekovácsolt rabbílincseket nemzete karjáról letördelje. És erre küldötte el az