A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1933. május, 1933. szeptember

29 hogy nem református vallású tanítót kénytelen az egyház alkalmazni; más helyen református külsőben jelenik meg a pályázó, de mikor megválasztották és elfoglalja az állást, leveti a református ruhát és beleöltözik a követelődző, elégedetlen, engedetlen túlhevített lelkű hivatalnok ruhájába. Mintha ezek az egyházi életünkbe bekerült, hitet kényszerűségből „tanító" tanítók példát és tanácsot adnának egymásnak abban, hogy mikép indíthassanak felforgató harcot és járhassanak el egyházuk ellen. Ezek a kisebb-nagyobb vonásokban egyforma tünetek a megfelelő ellenrendszabályokra kényszerítenek. Az egyház nem adhat kenyeret és nem biztosíthat megélhetést azoknak, akik ellenségei. Sőt tovább kell mennünk. Tisztviselői karában nem is hagyhatja meg azokat, ha elpusztulni nem akar, akik nem szolgálják híven. Védekeznünk és eljárnunk kell az ilyen, egyházi közéletünkbe véletlenül bekerült, robotmunkás tisztviselők ellen. Maga egyházmegyei tanítótestületünk, melynek évszázados, dicsőséges múltja van, — mely a nagy küzdelmek és szenvedések idején rendületlen hűséggel szerzett érdemet a magyar református Egyház örök hálájára, s mely tanítótestület ma is kiváló és dicséretes eredményt tud felmutatni a hitoktatás terén, mikor pedig sok helyen maguk a szülők akarják lerontani a növendékek lelkére gyakorolt nemes hatásaikat, — egyházmegyei tanítótestületünk elvárhatja tőlünk, hogy hitetlen és nem kellőképen képzett egyének választásával ne hígítsuk fel és ne szállítsuk alsóbb fokra, a mit áldásos, becsületes munkával vívott ki, a tanítói kar tiszteletre és hálára méltó színvonalát. A mi szegény és nehéz áldozatokon élő egyházunknak öngyilkosság volna tisztviselői állásaiban olyan egyéneket fizetni és biztos kenyérrel ellátni, — legyenek azok akár tanítók, akár lelkészek, — akik csak a javadalomért lelkesednek, de munka és kötelesség kínos teher nekik. Egyházunknak nem béresek, időt kihúzó napszámosok, hanem szívvel lélekkel hozzá forrott fiak, érte élő és lelkesedő, hű tisztviselők kellenek és mig ezt a célt el nem érjük, nem lesz vigasztalóbb egyházi életünk képe. Ezért kell nekünk magunknak nevelni tiszviselöket a lelkészi és tanítói állásokba. % Lelkészképzőnk már van, s akiket kibocsátott az egyházi életbe, dicséretes módon megállják helyüket. Tanítóképzőnk még nincsen. De Egyetemes Konventünk visszatért Egyházmegyénk régi javaslatához, s most már Komáromban, a Komáromi Egyházmegye ajánlata szerint akarja az intézetet felállítani. Én tartok attól, hogy a közben eltelt idő nemcsak időveszteség volt, hanem sokkal nehezebbé tette, — ha ugyan nem tette lehetetlenné, — ref. tanítóképző felállítását. De reméljük a legjobbat, hozzunk meg minden lehető áldozatot.