A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1933. május, 1933. szeptember

28 mely apáink és híveink által erő felett hozott áldozatokkal épített és fenntartott iskoláinkat át akarja az állam tulajdonába venni, felekezeti tanítóinkat az egyház testéről leszakítva állami tisztviselőkké változtatni, ellenben minden eddigi személyi és dologi terhet az iskolafenntartónak meghagyni. E javaslat ellen, mely az egyházak életerét akarja elvágni, egyházmegyénk egyházai is elkeseredetten síkra szálltak és beküldötték tiltakozásaikat, miket felterjesztettem a püspöki hivatalhoz. Az elkeseredés megérthető. Egyházaink csak az utóbbi pár év alatt is súlyos terheket vettek magukra, hogy az iskolákat a törvényes rendelkezéseknek megfelelöleg bővítsék és felszereljék; az egyházak egész sora új iskolákat is épített a tanfelügyelőség sürgetésére, az állami iskolai hatóságok által felülvizsgált és elfogadott tervek alapján százezrekre menő költségekkel, a híveket erőfelett megadóztatva és adósságokba keveredve. Sőt a tanfelügyelőségek most is sürgetik sok helyen az új tanítói állások szervezését és a törvényes rendelkezéseknek megfelelő tantermek, vagy új iskolák építését, Most, amikor maga a miniszter úr javasolja, hogy az iskolákat a felekezetektől vegye el az állam! Kérdezem, milyen helyzetbe kerülne az a lelkész és az a presbitérium gyülekezetével szemben, aki és amelyik a törvény rendelkezéseinek engedve új iskola építését javasolta, annak nélkülözhetetlen voltáról a híveket meggyőzte, az egyházat súlyos adósság vállalásába belevitte, és egyszerre csak elvenné az iskolát az állam? Érthető tehát az elkeseredés, mely megnyilvánul felekezeti különbség nélkül mindenfelől. A mi egyházmegyénkben is a 48 anya- és 7 leányegyház közül csak két anya- és egy leányegyház nem tiltakozott a Dérer-féle javaslat ellen, de ezek is csak azért nem tiltakoztak, mert kellő felvilágosításhoz nem jutottak. Egyik lelkésztársam azt irta, hogy hivei el vannak foglalva, és ha egy egyház veleményét nem nyilvánítja, az fel sem tűnik. Ez a bejelentés magában hordja bírálatát. Fájó sebünk az is, hogy a mi élőhitű, egyházhű tanítóink mind kevesebben vannak. Megfogyatkozott már nagyon a régi derék gárda. Fájdalmas tisztelettel nézem a lecsüggesztett fővel járó, nyugdíjas, tanítóatyákat, kik egyháznak, államnak, társadalomnak becsületes, törvénytisztelő, munkás tagok ezreit nevelték és hogy az idő rájuk nézve őszre fordult, úgy maradtak itt, mint a szárnya-szegett vándormadár. Lerí tiszteletben megőszült arcaikról, hogy nehéz cél és munka-nélkül élni. Ilyenkor arra gondolok: ti szomorú obsitosok, ti gályarab-ivadékok, ti lelkek ezreinek nemes és áldott formálói, kik töltik be helyeiteket, a hol negyven, ötven esztendőn át szegénységben gazdagon világító fáklyák voltatok? Tapasztalatok mutatják, hogy több helyen olyan ivadék lépett munkába, melyet új eszmék hevítenek, gondja sincsen arra, hogy kenyéradó gazdáját ismerje és törvényeihez alkalmazkodjék. Van eset arra is,