A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1933. május, 1933. szeptember

10 bástyája volt a nyugati művelt keresztyénségnek a keleti barbár népek támadásai ellen. Védő bástya volt, pedig nem egyszer csaknem egészen elvérzett. De Istenünk megtartotta, a sír széléről is visszahozta, mert istenfélő, igazságos, becsületes, munkás nemzet volt. Az én egyházam törhetetlen egyház. Híveinek az atyák Istenébe vetett hitében, szenvedések tűrésében, áldozatkészségében, erős akaratában, meg nem tántorítható hűségében van az ereje. Ezt az erőt nem birták megtörni az üldözések, sem a börtön, sem a vérpad. És nem törik meg a jövő idők. Mert mi tudjuk, hogy a mi hitünk az örökkévaló Istennel kapcsol össze és a mi Egyházunk örök életre vezető édes anyánk. Nagytiszteletü, Tekintetes Egyházmegyei Közgyűlés! Mikor ősszel a vándormadarak messze délre mennek, a fecske, a daru és a többiek, bizonyos, hogy ott a déli hazában is megtartják, megbizonyítják faji tulajdonságaikat. Nekünk is meg kell bizonyítanunk munkában és életben a mi faji tulajdonságainkat: az istenfélelmet, becsületességet, munkaszeretetet. Minden polgári, társadalmi, egyházi kötelességünk hű teljesítésével, becsületes magyar élettel meg kell mutatnunk, hogy a mi fajunk, a mi vérünk méltán követeli jogát az emberhez méltó életre. Mi, magyar reformátusok soha sem voltunk élősködők sem az állam sem a társadalom testén. És nem voltunk teher, rendbontó elem, alattomos népség sehol, hova Istenünk akarata állított. Nem is leszünk soha. Mi egyeneslelkű, erőshitű, kötelességet becsületesen teljesítő kálvinisták akarunk lenni. És azok leszünk. Nekünk a mi áldott Mesterünk törvényül szabta, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené. Ezt a szent törvényt mi megtartjuk és erre támaszkodva, ehhez ragaszkodva egyházunk hajóját a napi politika vizeire sodortatni nem engedjük. Mi csak egy úton akarunk járni, az igazság útján, a szeretet útján, az építés útján, azon az úton, mely az Isten országába vezet. Nagy vihar pusztított végig a világon. Sík földeken, nagy hegyeknek ormán új halmok emelkedtek. Elesett katonák teste van azokban eltemetve. Megfogyatkoztak az élők és az élők szivében megfogyatkozott az imádság, az ajkakon elnémult a zsoltár. A lelki élet mezeje kopár és letarolt maradt. Olyanná vált, mint a föld a teremtés után, melyről azt mondja az írás: a föld pedig kietlen és puszta vala, setétség volt a mélység szinén. De azután hozzá teszi: az Isten lelke lebeg vala a vizek felett. Az utóbbi időkben mind több és több virág fakad a lélekmezőn. Életre támad, fejlődik, áldásos munkát végez a hit és szeretet. Az Úrnak lelke lebeg Anyaszentegyházunk felett. Ezt a felemelő, megbátorító, szent igazságot vésse minden református testvérünk a szivébe! S mikor munkához lát, mikor az Anyaszentegyházban szolgálatra hívja a bizalom, mikor az építésre áldozza a verejtéket és hordja a téglát: gondoljon arra, hogy ő