A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1885. június, 1885. szeptember

5 tése által nyerje meg az elsők értelmi és erkölcsi rangfokozatát. Ha ebben az irányban és ezen az utón működünk mindannyian, kik akár papi, akár világi állásukban az egyházi közélet munkásai közé tartozunk, vagy vissza vivjuk, a hol tűnőben van, vagy megtartjuk, a hol még létezik, azt a szellemi magaslatot, mely a magyarországi protestantismust a történelem pártatlan elismerése szerint mindig megillette. Mert a protestantismus mind hitelvén, mind pedig önkormányzati belszervezeténél íogva magába öleli mindazon elemeket, melyek a közművelődésnek ugy a tudományosság, mint a társadalom terén hathatós tényezőit képezik. A gondolat és lélekismeret szabadsága, hatalmas szárny erejével emeli fel abban az értelmet, melynek fejlődése sem határt, sem megállapodást nem ismer. íme abban áll a mi kincsünk, melyet a presbyteri közigazgatás keretében minden támadás ellen, bárhonnan jöjjön az, a kitartás s állhatatosság egész erejével védenünk kell. A kitartásnak s állhatatosságnak sikere elmaradhatatlan. Előttünk van s még mindig ragyog az 1859-iki önvédelem apetheosisa. Vannak azonban ugy a természetben, mint a társadalmi és politikai életben nyugodtabb és csendesebb idők, melyek nem kivánnak védekezést; mi egyátalában nem jelenti azt, hogy figyelmünket a társadalom mozgalmaitól teljesen elvonjuk, mert valamint nem helyeslem a zajt ott, hol nincs veszedelem, s nevetségesnek tartom annak a szabaditónak hősködését, ki ott lép fel szabaditási mániájával, hol nincs szabaditani való. De másfelől bűnnek tartom azt a szunnyadó lethargiát is, mely szükségtelennek tartja ügyelni azokra a jelekre, melyek csekélyek s alig észrevehetők ugyan, de ügyelmetlenség folytán szikrái lehetnek egy gyuladásnak, mely egyházi intézményünket alkotmányos jogaiban s szabadságában fenyegethetné. így értelmezem én, mélyen tisztelt e. m. gyűlés gondnoki kötelességemet, őszintén jelentve ki, hogy nem csak a társa-