A Drégelypalánki Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1942. július

73 lekkel hordozza, minthogy egy egyházmegyében is megközelítse a segédlelkészek száma a lelkipásztorokét s azzal a keserű szívvel végezzék a segédlelkészek a lelkipásztorok helyett a lelkészi teendők nagy részét, hogy tulajdonképpen ők a principálisok, de csak kötelességeik vannak, mert a jogokat a lelkészi javadalmat élvezők tartják kezükben. És mindennek fejében végzik a segédlelkészi teendőket — a kisegítést. Most már valamit emelkedett a segédlelkészi javadalmazás szintje, de még mindig nem éri el a hasonló társadalmi állásúak egyéb téren elért javadalmait, nem is beszélve a hasonló képzettségűek másutt elért dotálásáról. Ha majd kevesebben lesznek az egyházban a „lelki emberek", sokkal többre fognak menni egymás megbecsülésében és a gyülekezetek szolgálatában is, mint amikor „sokan" vannak és kilátástalannak látszik az elhelyezkedés lehetősége. Nem szabad elfelejtenünk, hogy még az apostoloknak is voltak kenyérgondjai, hogy még a tanítványoknak is volt erszénye, amelyből Júdásnak sikerült elcsenni, már pedig csak onnan lehet elcsenni, ahol annyi van, hogy ezt nem is igen veszik észre. Nem lehet kivánni, hogy akkor, amikor egyik városban egy bányatisztviselőnek évi 13.000 pengője van lakásán kivül, ugyanott a lelkésznek havi 400. a segédlelkésznek pedig 200 pengő legyen a javadalmazása. Ugyanitt egy nagykereskedőnek, akinek négy polgárija van, havi 1500 pengő jövedelme van. Nem lehet kivánni, hogy más helyen ilyen körülménnyek mellett a segédlelkésznek lakásán és ellátásán kivül havi 80 pengő legyen a jövedelme s olyanok a körülményei, hogy a családalapításra nem is gondolhat s hogy a lelkész ne érje el a VII. fizetési osztály első fokozatát, amelyben hivei nagyobb része van s át is lép. Most a falunak felment az ázsiója, de ez a helyzet átmeneti csupán, viszont a városiak gyengébb állapota fájdalom még átmenetinek sem nevezhető. Mindezek ellenére a lelkészértekezlet nem tartja kívánatosnak azt a megdöbbentő csökkenést, amelyet a theológiák mai állapota mulat. Nem lehet vigasztalónak tartani ezt azért, mert nemcsak nálunk mennek ketten-hárman a lelkészi pályára, hanem más egyházaknál is. Korszellem, kortünet ez. Amint nem mennek ma a fiatalemberek orvosnak, tanárnak, tanítónak, épugy nem mennek a lelkészi pályára sem. Kortünet ez, amely nálunk azért fájdalmas, mert a lélek szolgálata alábbvalónak látszik az anyagi javaknál. Nem tartja kívánatosnak a mostani állapotot a lelkészértekezlet márcsak egyházpedagógiai szempontok miatt sem, mert a hivek szemében is csökken értékünk, amikor azt kell látniok, hogy a lelkészi pálya sem „hivatás", hanem „hivatal", amelynek rugóit nem a lelkiekben, hanem az anyagiakban kell keresni. Szomorú is volna, ha ennek a kérdésnek megoldásában oda lyukadnánk ki, hogy jobbá kell tenni a lelkészek anyagi helyzeét s azonnal megoldódnék a probléma. Isten mentsen meg a lelki „béresektől" bennünket. Mint ahogyan Isten mentsen meg bennünket az olyan ügyefogyottaktól és kalandoroktól is, akik máshol nem látnak érvényesülési lehetőséget, mint a lelkészi pályán és ezért kívánnák „szolgálni" Krisztus ügyét. Éppen ezért, mert nem az anyagi kérdésekben látjuk a theológushiány okát, ez csak egyik eszköze a fogyásnak s a megoldást sem az anyagi kérdések rendezésében keressük, nem is terjeszt elő értekezletünk konkrét javas-