A Barsi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1939. július

— maradt meg. Történelmi osztályainkat, sőt intelligenciánk legnagyobb részét is elsöpörte a vihar, lelkipásztorok és tanitók egyedül m iradtak a gondjaikra bizott református magyar néppel s egészen természetes, a sorsközösségük felismerése a közeledés, a megértés, valamint az egyházi és nemzeti munka kiindulópontja lett. A lelkészi és tanitói kar örömmel vállalta, végezte ezt az áldozatos szép munkát. Mint a nemzeti ügy leghűségesebb katonái, mindig az első sorban harcoltak, a lelkészek szerény jövedelmük jelentékeny hányadát kitevő államsegélyüket inkább elvesztették, de a békeszerződés aláírása előtt a hűségesküt a csehszlovák kormánynak le nem tették, úgy gondolták, hogy az új hatalom kezéből egy darab kenyeret sem fogadhatnak el addig, míg a szegény, mindenéből kifosztott édesanya a legbrutálisabb nyomás alatt le nem mondott rólunk. A kisebbségi magyart nem egyszer állította a sors a kinos dilemma elé, hogy választania kellett a kenyér és a becsület között, de kétségtelen tény, hogy a református egyház hivatott őrállói, lelkészek és tanitók, a legnehezebb időkben is, becsülettel megtették kötelességüket, a nemzeti létfentartás harcából bőven kivették a rájuk eső részt, bármint szeretnék is bizonyos körök a közvélemény előtt református egyházunk érdemeit elhomályosítani. Népünket sokan szeretik anyagi gondolkodásúnak feltüntetni. És mit láttunk ? Ez az agyonagitált, káprázatos jelszavakkal bódított nép, mindvégig hű maradt a nemzeti gondolathoz, a sokszor mellőzött, vagy lenézett magyar falvak, a nemzet megvivhatatlan fellegvárai lettek. Jól ismerte a mi népünk a trianoni ország gondjait, gazdasági nehézségeit s tudta, világosan látta, hogy a csonka hazában szerényebb anyagi és fejletlenebb szociális viszonyok közé jut, mégis olthatatlan szomjúsággal vágyakozott „haza" s örömmel vállalta a közös magyar sorsot, fényes bizonyságát adva ezzel érettségének, erkölcsi komolyságának, történelmi feladatai teljes megértésének. Két évtized csalódásai, reménységei, megpróbáltatásai és eredményei fájdalmas, de mégis áldott leckét adtak az egész magyar intelligenciának, elsősorban nekünk, református lelkipásztoroknak és tanítóknak : nem népünk felett és népünkből, hanem népünkkel és népünkért kell élnünk. A másik nagy tanulság, egyházi és iskolai autonómiánk igaz megbecsülése. Ma a centralizmus és kollektivizmus fénykorában, amikor sokak szerint az egyéniség egyetlen teendője az, hogy felszívódjék a külső és belső haditusában uniformizált tömegbe, egészen időszeri egyházi életünk létformáját képező autonómiáról beszélünk.