A Barsi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1920. április, 1920. június, 1920. december

4 4 Mely alkalommal: 1. A közgyűlés lélekben Istenhez emelkedik s Esperes úrnak siralmas, elszomorító helyzetünket, bánatos kedélyünket a ragyogó, gyönyörködtető természettel, — a madarak s egyéb teremtmények Istent dicsőítő örömteljes énekét, zsongását a mi elszorult, fájó szívből eredő fohászunkkal összehasonlító, helyzetünkhöz illő imájával Isten áldását kéri magára, munkájára pedig megáldó, megszentelő kegyelmét, 2. Esperes úr vezetvén a gyűlést, felhívja főjegyzőt a gyűlésen megjelent alkotó tagok neveinek felolvasására. Főjegyző Esperes úr felhívásának eleget tesz s jelenti, hogy az alkotó tagok legnagyobb részben jelen vannak. 3. Esperes úr a közgyűlést szívélyesen üdvözli, határozatképességét megállapítja s a következő tartalmú szavakkal megnyitja : Nagytiszteletű Közgyűlés ! Két éven át nem láttuk egymást. Mennyi sorsfordulat történt azóta I Népek enyésztek el, újak támadtak fel az enyészetből. Nincs azonban nemzet, melyet annyira sújtott volna a sors, mint bennünket. Mint szétszakított tetem, várja sorsát hazánk, nemzetünk, kiszakittatva a nemzetek sorából, elszakítva az édesanyától, búsan állunk itt. Fájdalom 1 nem volt elég a porbadöntő vihar ereje, a veszedelem, mely ennyire megtört, a pusztítás démona átvonult a társadalom felett is, mely eszme, ha kellőleg kifejlődik jót is hozhatott volna, de igy csak káros hatását éreztette s különösen a hittel, a vallással s embereivel bánt el kegyetlenül. Mindezeket fokozta az, hogy elszakittatva az egyetemes egyháztól, kerülettől, egyiktől sem kapva csak egy sort is, magunkra maradtunk, a felelősség minden súlya minket terhelt de különösen az Esperest. Azonban mindezek mellett tűrtünk. Tűrtünk abban a hitben, hogy multunk, történelmünk figyelembe fog vétetni, hogy eljárásunk valami súlylyal fog nehezedni az illetékes tényezők véleményének kialakulására. Tűrtünk, vártunk, nem téve semmi olyat, ami rendeletbe ütköző s ártalmas lehetett volna. Végre elérkeztünk arra a pontra, midőn tovább hallgatni nem lehet, arra, midőn a rendezetlen viszonyok hovatovább rombolóbb hatással nyúlnak bele érdekkörünkbe. Elhallgatnánk sok sérelmet. Hogy gyakran zaklatásnak voltunk kitéve ; hogy lelkészeink mily önmegtagadással tűrték azt, miszerint minden pálya embere meg1