Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1943

1943. március - Oldalszámok - 26

- 26 lom. A felekezeti harctól nem félek, de féltem tőle ezt a Kelet és Nyugat ütköző pontján testvérteleniil álló szegény nemzetet. Nem féltem a református egyházat sem, mert mi reformátusok, vagy mondjuk: magyar protestánsok számbelileg sem vagyunk elhanyagolható mennyiség, minőségileg és erkölcsileg olyan tőkét képviselünk a magyarság háztartásában, hogy azt a nemzet megszegényedése nélkül életéből kiküszöbölni nem lehet, olyan oszlopai vagyunk a magyar életnek, hogy ha egy bűnös kéz kidöntene, nagy lenne az egész épület romlása. De féltem a felekezeti harctól a magyar jövőt, mert szembeállítja a testvért a testvérrel, eltereli a figyelmet a nemzet nagy sorsdöntő kérdéseiről és ahelyett, hogy nagy közös feladatok szolgálatába állítaná az összes erőket apró, egyéni önző célkitűzések elérésére egymás ellen folytatott harcban csökkenti az egész ellenálló erejét, átütő képességét. A magyarság mai világhelyzete, ennek a reánk kényszerített háborúnak diadalmas befejezése, újabb ezer év biztosítása követeli a lelki egység megvalósulását. Természetesen ez az egység nem ügy képzelhető és valósitható meg, hogy egyik vagy másik fél theologiai, vagy hitvallási csődöt kérjen maga ellen, hanem ágy, hogy mindegyik fél töredelmesen áll megváltó Krisztusa elé és belső életét az evangélium szerint dolgozza ki. Minél közelebb jutnak egyének és egyházak Krisztushoz, annál közelebb érkeznek egymáshoz s „minél igazabban és őszintébben keressük Krisztust, annál biztosabban összetalálkozunk az istenti Mester lábainál." Államhoz való viszonyunkban az egymás mellé rendeltség elvét vallom. Elismerem az állam legfőbb felügyeleti jogát. Hálásan teszek bizonyságot jóindulatu támogatásáról, mely egyszersmind jele annak, hogy értékeli azt a kulturális és valláserkölcsi munkát, melyet az egyházak, iskolák fenntartásával, az állampolgárok nevelésével és pásztorálásával kifejtenek. Nem hallgathatom el azonban azt, hogy még most száz év múlva sem valósulhatott meg az 1848. évi XX. tc. évszázados sérelmeket orvosló, igazságot szolgáltatni kivánó rendelkezése. Lojálisán és lelkesedéssel sietek az alkotmányos magyar királyi kormány támogatására, de azt is feltárom, hogy mi magyar református lelkipásztorok minden munkát és áldozatot vállalunk a nemzetért, ezért azt kívánjuk, hogy a kormány a lelkipásztort ne tekintse magán alkalmazottnak, hanem nemzeti szempontból is fontos munkájáért ugyanazokban a kedvezményekben részesítse, melyeket igen helyesen a közalkalmazottaknak megad. Befelé teljesen magunkhoz szólva, őszintén kinyilatkoztatom, hogy egyházunkra nézve aggályosnak tartom azt az általánossá vált felfogást, mely az államsegéllyel kapcsolatban kialakult. Ma már a magyar reformátusság nem is tudna megélni a maga erejéből. Úgy hozzászokott az államsegély mankójához, ha valami nem várt esemény kisodorná hóna alól, a legtöbb egyházközség összeroskadna, mert elhanyagolta belső erőit és csak arra támaszkodott. Szégyenkezés és orcapirulás nélkül fogadunk el nálunknál lélekszámban kisebb és talán anyagiakban is szegényebb külföldi hittestvéreink-