Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1943

1943. március - Oldalszámok - 23

— 23 — melyet Bartli Károly megjelölésével a hitvalló egyház korának nevezhetünk. Nem kívánok ennek kiilső okaival foglalkozni, belső jelenségei közül is csak arra mutatok rá, hogy érdeklődésünk újra a hitvallások felé fordul. A hitvallások mindig akkor kelnek életre, mikor Isten előtt szemléljük magunkat és az anyaszentegyházat kiilső veszedelem fenyegeti. Volt nekünk eddig is hitvallásunk, csak hitvallóink voltak kevesen. Az azonban ma már bizonyos, hogy ha a református egyház az új világrendben el akarja foglalni helyét, ha töretlenül, tisztán és diadalmasan akar kikerülni a világválságból, hitvallóvá kell válnia. Hitvalló az, akinek van hite, és bátorsága azt a világ előtt megvallani. Ne akarjon az egyház — vallom én is — minden áron hitvallóvá lenni, de ne is hárítsa el magától azt a sorsot, ha meg kell lennie. A hitvalló keresztyénség lényegéhez hiven a Szentiélek Isten segedelmére támaszkodom, minden körülmények között hü maradok Krisztushoz s hitemet életemmel és szolgálatommal igyekszem megbizonyítani. Tekintettel arra, hogy az anyaszentegyház földi megvalósulásának alapformája a gyülekezet — az újszövetségi korszakban egyház alatt kizárólag gyülekezetet, egyházjogi terminussal egyházközséget értettek — közvetve és közvetlenül arra törekszem, hogy a dunántúli református egyházkerület minden egyházközsége hit- és szeretetközösség legyen. Alinden gyülekezet annyiban hitközösség, amennyiben szeretetközösség. És úgy válik szeretetközösséggé, ha a hit megszentelő és újjászülő ereje kialakítja a léleknek egységét. Ez az egység abban mutatkozik meg, hogy ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a tagok mind és egynek öröme az egész testnek öröme. Úgyanezt tartom érvényesnek szélesebb egyházjogi keretekben, az egyházmegyék és egyházkerületek egymáshoz való viszonyára nézve. Ha bármely egyházi közösség úgy él a másik mellett, hogy érette nem érez felelősseget Isten előtt, arról nem is beszélve, hogy a jobb helyzetben lévő el tudja nézni a másik roskadozását terhei alatt, kétségtelen jele ez annak, hogy ezek a közösségek akármennyire homlokukon viselik is az egyház nevét, nem hitközösségek és nem szeretetközösségek. Az egyetemes magyar reformátusság ellen való vétek lenne csak egyet is veszni hagyni, vagy a legkisebbet feláldozni a nagyobb kedvéért. Anyaszentegyházunk a maga egyetemességében is úgy szolgálja a neki adott miszsziót, ha az egymás terhét hordozzátok apostoli elv megvalósításával biztosítja az erősebb a gyengének fennmaradását és megerősödését. Ebben az értelemben szolgálni kedves kötelességemnek ismerem. Logikusan következik ezekből a misszióról való vélekedésem ismertetése. Nem kívánok foglalkozni se a misszió fogalmával, se részletkérdésekkel. Azt a meggyőződésemet azonban hangoztatom, hogy a református egyház a misszióval áll, vagy esik. Ma már közvélemény, hogy misszió nélkül az egyház olyan, mint a törtszárnyú madár. Nem tud repülni, csak a porban vergődik. Nem is foglalkoznám a misszió kérdésével, ha nem fenyegetne bennünket a papirosmisszió. Konferenciák és tanfolyamok rendezésével lehe-