Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1943

1943. március - Oldalszámok - 22

— 22 — Mindenekelőtt „meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztus atyja előtt, mert senki sem veszi magának e tisztséget, hanem akit az Isten küld el." Akit pedig elhív, meg is igazítja és kegyelemből megáldja. Naponként hálát adok mennyei Atyámnak, hogy engem a Krisztusban megváltott és lelkipásztori szolgálatra hívott el. Most, midőn a szolgálat nagyobb lehetőségét nyitotta meg előttem, alázatos lélekkel imádkozom azért, hogy megmaradhassak lelkipásztornak: kicsinyek és nagyok, lelkészek és világiak, tanulók és tanítók, egyházközségek és egyházmegyék pásztorának; hogy a püspöki tisztnek ne a méltóságát és kiváltságait lássam, mint a világ fiai, hanem érezzem a szolgálat örömét, hordozzam felelősségét és szüntelen abban gyakoroljam magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismerettel állhassak meg mind Isten, mind emberek előtt. Tudom, hogy minden szavamnak és cselekedetemnek kihatásai, áldásos vagy káros következményei lesznek, hogy áldásosak legyenek, miként eddig is cselekedtem, naponként szorgalmasan olvasom a Bibliát és megkérdezem megbízómtól a Krisztustól: mit akarsz Uram, hogy cselekedjem ? Azt fogom tenni, amit Ő parancsol, még ha embereknek nem is tetszik, mert „ha embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék." Áron is megveszem az alkalmakat, hogy bizonyságot tehessek az Isten kegyelmének evangéliumáról és alázatos szolgálatommal hozzájárulhassak ahhoz, hogy a mi Ayánk akarata legyen meg, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindenütt ott leszek, ahol szolgálhatok: gyülekezetekben, konferenciákon és gyűléseken. Nem vonogatom magamat, ami jó és hasznos, Isten dicsőségére és a hívek épülésére „semmivel se gondolok, még az én életein sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézus Krisztustól. Kívánom minél előbb meglátogatni a visszatért barsi és komáromi egyházmegyék gyülekezeteit, szenvedésekben megpróbált hiveit, hogy valami lelki ajándékot közölhessek velük, azaz hogy együtt felbuzduljunk őnáluk egymás hite által, az övék, meg az enyém által. Szolgálataim és látogatásaim alkalmával kerülni kívánok minden személyes iinnepeltetést, mert az emberkultusz Isten imádását veszélyezteti, embernek akarván adni azt a dicsőséget, mely egyedül a minden jók adóját illeti meg. Viszont minden erőmmel arra törekszem, hogy magán és családi életemmel, hivatalos és minden e világban való forgolódásommal, tisztségem belső tartalmát kidomborítsam és növeljem, kiváltképpen pedig, hogy „Annak legyen dicsőség az egyházban nemzetségről nemzetségre, aki véghetetlen bőséggel és hatalommal mindent megcselekedhetik, feljebb hogy nem kérjük és elgondoljuk a mibennünk munkálkodó erő szerint." Ebből az állásfoglalásból kitűnik theogiai álláspontom is. Pozitív keresztyén, hitvallásos alapon állok. Talán feleslegesnek látszik külön hangoztatni azt, hogy életem és szolgálatom szabályzója a teljes Szentírás, a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté, valamint az ezeken alapuló egyházi törvény. Van azonban ennek különös indítéka. Olyan korszakban élünk,