Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1940

1940. november - Oldalszámok - m01_2

— 2 -szett, mintha az ott jelenlevők szive, mintegy varázsütésre forrott volna együvé; mintha az ünneplő tömeg lelkesedése egy óriási lángoszloppá változott volna át. S mikor a magyar hadsereg osztagai példás rendben, erőt súgározva, biztonságot igérve felvonultak: ez az óriási lángoszlop egyszerre fellövelt a felhők magasságáig, frigyet kötött a nappal s e két hatalmasság néhány perc alatt rongyokká tépte, szétkergette az ünneprontó felhők táborát s aranysugár özönlött szét a téren, a sokaságon, az egész városon, talán a felszabadult részek határain is mindenütt. Egyszerre oly ragyogóvá lett az örömünnep, mintha ama karácsonyi csillag égi fénye áradt volna rajta el. S ebben a szinte lenyűgöző mámorban, ebben a szinte földöntúli ragyogásban: — egyszerre két nehéz könnycsepp gördült végig orcámon azokért, akiknek ott túl az új határmesgyén ma sem lehet, ma sem szabad örvendezniük, ma sem szabad megmozdulniok, mert ezt a megmozdulást elárulná a rablánc csörgése... Az örömünnep órái lefolytak, elmultak immár utórezgései is. A kolozsvári verőfényt mind jobban-jobban a mindennapi, ezernyi ezer régi és új kötelességgel telített élet szürkesége váltja fel; a szememből, de bizonyosan tudom, hogy az enyémmel együtt millió és millió magyar testvérem szeméből alápergő könnycseppeket felfogta az áldott magyar föld, onnan felszárította s égbe emelte a fényes napsugár. Az is lehet, felhő lesz belőlük, villámmal terhes viharfelhő, országszerző, vérzivataros fergeteg; az is lehet, hogy üdítő, áldó balzsamként hullanak vissza egy szebb jövendő most serdülő, békés, zöld búzavetésére. Ez a jövendő is Isten kezében van, de isteni törvény szerint ennek a jövendőnek mi is munkásai vagyunk. Előttünk a kolozsvári tanulság: az összeforrt magyar szívekből kilobbanó, felhőt tépő lángoszlop csodája, Isten csodája. Aminthogy Isten csodái újultak meg rajtunk az ő jó kedvének immár három esztendején keresztül. Mert nem emberektől, Istentől volt e tanács és dolog, — attól, ki a dicséret örökszép szavai szerint »a szív mozdulásit, mint a vizeknek folyásit szabadon hajtja ide s tova«. A világ hatalmasságai, a mi bölcseink is eszközök voltak az ő jobb kezében. Alkalmas szerszámok, áldott eszközök. Mélységes hálával boruljunk le értük és a mi szabadításunknak immár nemcsak megkezdett, de minden reménységünk, hitünk, sőt erős meggyőződésünk szerint bevégzés felé siető nagy munkájáért. Mert amit az Ür határoz és elkezd, az véghez is megyén. Ha mi magunk nem vetjük magunkat gátlásul. Ha neímcsak megtartjuk a régi bűnt, az önző széthúzást, hanem újjal, a pestisként terjedő hitetlenséggel is megtetézzük azt. Ha ez a kis