Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1940

1940. november - Oldalszámok - 11

— 11 — Széchenyi Istvánt a „Legnagyobb Magyar"-nak nevezte. A szónok beszédének befejezése után Széchenyi odament Kossuth-hoz és szemrehányólag ezt mondta neki: „Miért emel olyan magasra, ahol nem tarthatom magamat?" Széchenyire, az ő tanításaira és a műveiből levonható tanulságokra a ránk következő esztendőben gyakran kellene emlékeznünk. A másfélszázad s a legutóbbi százesztendő alatt, amelyekre ez a két évforduló bennünket most figyelmeztet, elődeink mily sok munkát végeztek, mennyi küzdelmet folytattak, mennyi ha ludast vívtak ki; hány évtized, különösen a kiegyezést követő 46 esztendő volt az Úr jóvoltából a békességes munka, a művelődés és a haza felemelkedésének ideje, másfelől mennyi szomorú korszak, sok gyász és csapás is sújtotta nemzetünket. Ennek a másfélszázadnak és az utolsó száz évnek történetéből a hazája sorsát szívén viselő magyar ember bizony sok tanulságot vonhat le. Az utolsó 22 év szenvedéseit még nem felejthettük el és különösen élénk emlékezetünkben van, hogy 1920 november 13-án a nemzetgyűlés kénytelen volt a trianoni békeparancsot beiktatni a magyar törvénytárba. Tíz év előtt, 1930-i egyházkerületi közgyűlésünkön (e közgyűlés jegyzőkönyve 5—12. lap) erről a helyről teljes elkeseredéssel panaszoltam el azt, hogy ebben a békeparancsban mennyi képmutatással kényszerítették akkori kormányunkat az akkor sokat hangoztatott „háborús felelősség" elismerésére. A történelmi igazság pedig a következő: Már közel száz év előtt, egyes akkori dákoromán politikusok és izgatók tervezték, hogy Erdélyt mielőbb elszakítják Magyarországtól, sőt, ha lehet, meghódítják Keletmagyarországot is egészen a Tiszáig. Más nemzetek kormányai ezt követőleg évtizedeken át támadó terveket szőttek Nagymagyarország szétdarabolására. Ennek ellenére a Páris környékén kötött békékben mégis a mi nemzetünket akarták a világháborúért felelőssé tenni, pedig egyházkerületünk akkori halhatatlan emlékű főgondnoka, gróf Tisza István mint magyar miniszterelnök és egész kormánya heteken át küzdött a háborús megoldás ellen. Védelmezni akarta ugyan az ezeréves határokat, de sem támadó háborút indítani, sem semmiféle országból hódítani nem akart. Különösen keserített bennünket később az is, hogy a nagy francia nemzetnek egyik későbbi vezető politikusa, Barthou, megjelenve Romániában, ott a saját nevében is hangoztatta azokat a délibábos elméleteket, amelyekkel egyesek a külföldi tudós világgal megkísérelték elhitetni azt, hogy Romániának azért van „történelmi joga" Erdélyre és Keletmagyarországra, mert a románok a dákoknak, illetőleg mikor Traján császár Dáciát megsemmisítette, a helyükbe telepedett rómaiak leszármazottai és egyenes, folytatólagos utódai. Szemben azokkal az írókkal, akik a dákó-román „folytonosság" jelszavát hangoztatták, 1930-tól fogva más közéleti szolgálatomban éveken át arra törekedtem, hogy arra hivatott magyar tudósok minden politikai melléktekintet nélkül, teljesen tudományos alapon, mégpedig történelmi, néprajzi kutatással