Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1940

1940. november - Oldalszámok - 12

— 12 — s az archeológiai leletek felhasználásával állapítsák meg és világnyelven is fejtsék ki a tudományos igazságot. Ez meg is történt. Több magyar tudós munkája cáfolta a „dákó-román folytonosság" elméletét, kifejtették, hogy Erdélyben és Keletmagyarországon mindjárt a honfoglalást követőleg székelyek és magyarok laktak; ugyanott már első nagy királyaink magyar állami és egyházi szervezetet építettek ki, magyar várakat és várispánságokat állítottak fel s Erdély évszázadok hosszú sora óta magyar föld, egyúttal a magyar művelődésnek, a magyar állami élet és igazgatás földje volt. E helyen tíz év előtt szó szerint azt mondtam: „a trianoni békeparancs a tudatlanság, a gyűlölség, részben az emberi képmutatás müve". Akkor leküzdhetetlennek látszott, de nem fog fennmaradni, mert a földi hatalom csak por és füst, amely Isten kegyelméből összeomlik. „Ezért mi Trianont sohasem ismerjük el, hanem békés eszközökkel mindvégig küzdeni fogunk az ott megállapított képtelen határok ellen." Amit akkor az Úr Istentől esengve kértünk, amit életem alkonyán alig remélhettem megérni, az most valóra vált és annak a földi hatalomnak, amely dölyfösen hirdette Trianonnak örök érvényét, ma be kell ismernie, hogy csalódott. Főtiszteletü Közgyűlés! Mint igaz keresztyéneket, minket is fájdalmasan érint, ha más nemzetet csapások sújtanak és így meleg részvéttel olvastuk a Romániában pusztított földrengésről szóló híradást; azonban szemben Trianonnal az isteni igazságszolgáltatás döntése megnyugvást és a jövőre nézve bizakodást kelt lelkünkben. Főtiszteletü Közgyűlés! A folyó év január havában (1940. évi jegyzőkönyvünk 11. lapja) utaltam rá, hogy akkor sötét volt a külpolitikai láthatár s egyesek arra is gondoltak, hátha hazánkra az azt követő hónapokban esetleg még megpróbáltatások is várhatnak. Ezeknek az aggodalmaknak vetettem ellen azt, hogy mi ,,mégis harangozunk" s reménykedéssel néztem a közelebbi történelmi fejlemények elé. A világtörténelmi események szempontjából bizakodásunk valóra is vált. Visszatekintve az 1918-i szörnyű összeomlást követő időre, a próféta szavával (Ésaiás könyve 54. r. 7—8. versek) azt kell mondanunk: az örökkévaló magyarság történetében „egy rövid szempillantásig" a Mindenható elhagyta nemzetünket, de azután „örök irgalmasságából könyörült rajtunk és egybegyűjtött bennünket" huszonkét év előtt elszakított erdélyi és királyhágómelléki testvéreinkkel. E felett érzett lelki örömünket, sajnos, borzasztóan megzavarta az, hogy a lefolyt esztendő sok megyében gazdaságilag rettenetes volt. Országunk több vidékén részben az árvízkár, részben a szörnyűségesen rossz termés az ottani egyházközséget is súlyos helyzetbe hozta. Szívből kívánom, hogy ezen az alapon a Dunántúl csak egészen kivételesen legyen szükséges intézkedést tenni.