Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1937

1937. október - Oldalszámok - 10

— 10 — IV. Azokban az egyházközségekben, ahol megfordulhattam, megnyugvással tapasztaltam az élő erős hit megnyilvánulását, valamint presbitertársaim felelősségérzetének és a nagy célokra munkakészségiiknek jeleit. Nagyon örvendetes tény több új templom építése is. Az a reményem és egyúttal óhajom, hogy a Mindenható segedelmével a közelebbi hónapok eseményei, különösen a folyó évi december 7-ére egybehívott zsinat tanácskozásai is közelebb visznek bennünket a nemzeti egység felé és a felekezeti béke tudatos ápolása céljából kifejtett régi törekvéseink megvalósításához. Ez elnöki székből is melegen köszönöm azt a nemcsak szívélyes és lelkes, de egyúttal szeretetteljes fogadtatást, amelyben Pannonhalmán Kelemen Krizosztom főapát úr, Zircen pedig dr. Werner Adolf apát úr és nagyrabecsült rendtársaik kegyesek voltak bennünket részesíteni. V. Főtiszteletű Közgyűlés! Nyugtalan, forrongó időkben a magyarok közt is akadnak sötéten látók, de még több van olyan, aki észlelve országunk bajait, amint Széchenyi a 96. év előtti időkről írta „a maga személyében tiszteli a nagy orvost", aki a korszak minden nehézségét évtizedekre szóló hangzatos programmokkal megszüntetni tudná. Egyik ilyen megoldás tervezetét, korábban nagy érdemeket szerzett néplapban, most egy hónapja csodálkozó szemekkel olvastam. A cikkíró szerint a magyar kálvinizmus feladata lenne (tér hiánya miatt csak ezeket a szavait idézhetem): „harcolni a jövőben is a főúri és püspöki nagybirtok és a zsidó nagytőke ellen" és „a legradikálisabb szociálpolitikát folytatni". A cikkíró úr nem fordított figyelmet a századeleji francia radikális politika eredményeire, mert különben tudná, hogy a „legradikálisabb" irányzat megszüntet minden felekezeti oktatást, sőt az egyházak által végzett jótékonysági és társadalompolitikai munkát is, — a lelkipásztor urak pedig ilyen irányzat mellett természetszerűleg elesnek mindenféle állami támogatástól! Főtiszteletű Közgyűlés! Nem ilyen gyógyszerekre és főleg nem ilyen orvosra van szükségünk, hanem haladó és társadalompolitikai alkotásokat hozó népi kormányzásra és mindenek felett még egyre. A Legnagyobb Magyar abban az igazi reformkorszakban, amely előkészítette rendi alkotmányfejlődésünknek maradandó átalakulását, — nem volt ilyen büszke öntudattal eltelve, hanem ezeket a sorokat vetette papírra: „Lelkem legbensőbb mélyén tisztán érzem, hogy láthatatlan hatalom vezet és köztünk a legnagyobb sem sokkal egyéb, mint engedelmes eszköz magasabb kézben. Üssük csak fel évrajzaink lapjait, azt hisszük nemzetiségünket, szabadságunkat annyi századokon át fenntartjuk e mi maroknyi nép, ha a földinél erősebb kéz néha nem ragadja meg bárkánk kormányrudját és