Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1937

1937. október - Oldalszámok - 6

- 6 — Itt maradásának feltétele volt, hogy megőrizve sajátos nemzeti egyéniségét és állami önállóságát, — a törzsszervezetet átalakítsa a nyugati keresztyén népek alkotmánya szerint és a maga keleti művelődése helyett (mert ilyennel bizonyára rendelkezett,) a nyugati keresztyén művelődés alapján haladjon tovább. Árpád fejedelem után a második és mint Révész Imre barátom {Protestáns Szemle 1937. évf. 394. lap) helyesen kifejtette, az igazibb honalapító töltötte be Isten akaratát. Bármennyire mentegetheti valaki, hogy az Árpád fejedelmet követő gyenge kormányzás alatt a nyugati kalandozások korszaka következett, bizony ezeket ma már csak restelkedve említhetjük, és elpusztult volna nemzetünk, ha a Mindenható szerszáma és eszköze eleinket vissza nem tartja és más útra nem vezeti. Az a férfiú, aki ezt véghezvitte, — mint főiskolánk kiváló egykori történettanára, Bocsor István írta, — „nagy nevet méltán érdemel". Hitvalló és meggyőződéses keresztyén. Térítő apostol. Hivatott és tetterős államszervező. Bizonyára teljesen átérzi történelmi küldetését. Ezért van, hogy mint igazi király országot épít, megfékezi a nyugtalan vagy éppen ellene lázadó, keleti gondolatoktól eltelt törzsfőket és népcsoportokat. Tisztán átérti és átlátja, hogy a harci kalandozások helyébe békés munkát és az európai művelődésbe való beilleszkedést kell célul tűzni és hogy nemzete csak akkor maradhat fenn ezen a számára a Gondviselés által kijelölt, a Kárpátoktól az Aldunáig terjedő területen, ha elhagyja a pogány, nomád életet, felveszi a keresztyénséget és beleszokik, később belenő a nyugati művelődésbe. Igaza van Ravasz László püspök úrnak, aki f. évi augusztus 22-én tartott ünnepi igehirdetésében kifejtette: „Ekkora művet nem lehet másképpen végrehajtani, csak azzal a vallásos meggyőződéssel, hogy mindez Isten akarata" és ez a nagy király „Isten kezében eszköznek érzi magát". A nemzet hálája mellett mi egyénenként is kegyeletes hódolattal gondolunk erre a hittérítésre, ha átérezzük, hogy számomra, de bizonyára minden hívő egyháztag részére is kibeszélhetetlen áldás, ha borús napokon vagy álmatlan éjjelen gondolatban elzarándokolhatunk a Názáreti Jézus lábaihoz és megfáradtan vigasztalást és enyhülést remélhetünk tőle. Végeredményben mindezt annak a hittérítői apostoli munkának köszönhetjük, amelyre az ünnepi évben visszaemlékezünk. Ebből a munkából több áldás fakadt. A legnagyobb áldás az, hogy első nagy királyunk felismerte küldetését és elvezette nemzetét a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak golgotai keresztjéhez. — Áldás, hogy a hittérítés mellett megóvta a nemzeti függetlenséget, nem lett se Bizáncnak, sem a német császárnak hűbéresévé. Áldás, hogy nem kivánt hódító lenni, de megszilárdította birodalmának határait a Királyhágón túl is és a keresztyén vallás magasztos elveire helyezkedve, a középkori Európában elfogadott koreszmék figyelembevételével olyan államszervezetet alapított, amelyen nemzete évszázadokon keresztül előrehaladhatott a művelődés útján.