Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1935

1935. február - Oldalszámok - 33

— 33 lelkierő megmutatásában áll és ezt az erőt meg is találjuk a szelídségben, alázatosságban és szeretetben: egyenes út nyílik elöltünk minden református egyháztag szívéhez, a közöny borulata megfényesül, a fagy felenged, Istennek lelke ismét megtölti az üres templomokat. S ostromolhatja az ezernyi ezer válság fergetege és hullámverése egyházunk hajóját, nem zúzódik szét a szirteken és el sem sülyed, mert benne lesz maga a Krisztus, még pedig nem az alvó, hanem aki a parancsnoki hídon áll, hogy elvezessen idelent a lélek békéjének, odafent pedig az elkészített hajlékoknak boldog kikötőjébe. A régi alázatos hithez és puritán kálvinista élethez való visszatérés reformációjának munkájában a lelkipásztor segítőtársa: a piesbiterium, a misszió és az iskola. A presbiteri tisztség feltételeit, az azzal együttjáró jogokat, kötelességet és felelősséget a szentírás és az egyházi I t.-c. olyan világosan és szabatosan leírja, hogy ahhoz semmi hozzátenni valóm nincs. Csak arra kérem presbitertestvéreimet, hogy az egyházi törvények vonatkozó szakaszait újítsák fel olykor-olykor emlékezetükben, s olvassák el néha-néha otthon a család Bibliájából Pál apostol Rómabeliekhez írott levele 12-ik részét, Jakab apostol levele 2-ik részének 1 — 13. és Péter apostol első levele 5-ik részének 1 — 4. verseit. Olvastam redkivül kemény bírálatot a mai presbitériumokról, azok felfogásáról és működéséről, s azt a talán túlradikálisnak is mondható javaslatot, mely gyülekezeti életünk bajai orvoslásának egyik hatékony és mellőzhetetlennek látszó gyógyszerét a mai presbitériumok feloszlatásában, illetve kicserélésében keresi és találja meg. Mi dunántúliak, Istennek hála, ennyire még nem vagyunk. Teljes reménységem van a felől, hogy nem is leszünk. Legyen szabad mégis figyelmeztetnem, hogy a presbiteri tisztség időhöz kötöttsége és először kisorsolás, azután pedig automatikus kiválás útján való megújításának lehetősége nemcsak azért van és nemcsak azért szükséges, hogy a már szolgálni tanáccsal is alig tudó aggastyánok helye nagyobb szolgálatra képes új erőkkel töltessék be, hanem azért is, hogy a tapasztalat szerint oda nem való, az egyháznak nem építésére, hanem rontására szolgáló elemek onnét kiküszöböltessenek. Aki a presbiteri tisztet, jogot és kötelességet csak az egyházközségek és egyháztagok úgy vélt anyagi érdekeinek az egyházi hatóságokkal és tisztviselőkkel szemben szakadásig való védelmezésében, minden téren és minden alkalommal a törvénnyel és törvényes rendelkezésekkel lehető a merev szembehelyezkedésben keresi és látja, — nem presbiternek való.Minden demagógia káros és utálatos, de sehol sem oly nagy mértékben, mint az egyházi közélet terén.Ennek a hősei a presbiteri tisztség hosszú évszázadok komoly, nem egyszer csodálatraméltó munkája, áldozatai és harcai által a csillagok magasságába emelt becsületét, tisztességét rántják a mélybe és a sárba. Régi tapasztalaton alapult meggyőződésem az, hogy az egyházközség belső és külső életének értékmérője a presbitérium. Egy hivatása magaslatán álló presbitérium megbecsülhetetlen áldás, egy minden jóban is gáncsos-