Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1935

1935. február - Oldalszámok - 34

— 34 kodó, bizalmatlan, végletekig anyagias presbitérium kibeszélhetetlen átok. Presbitertestvéreim ! Én, a presbitertárs, arra kérlek, hogy „Legeltessétek az Istennek köztetek levő nyáját, gondot viselvén arra, nem kényszerítésből, hanem örömest, sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal, sem nem úgy, hogy uralkodjanak a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak!" A missziónak csak a neve és az egyház missziói munkájáról rendelkező III. t.-c. újabb keletű, maga a munka, ha más formában és más nevek alatt is, 19 évszázados, a reformáció missziói munkája pedig egyidős a reformációval. Kár, hogy még mindig nincs magyar neve. Lehetne tán általános gyülekezeti gondozásnak is nevezni. Ezt az általános gondozást az első időkben maguk az apostolok végezték, az emberiség nagy tömegeinek a Krisztushoz megtérése azonban csakhamar szükségessé tette e munkába más, Isten lelkétől ihletett munkatársak alkalmazását is. Ma is a nagyobb lélekszámú gyülekezetekben van rá a legnagyobb szükség. De szükség van erre mindenütt. Az Útmutatók által irányított, s lélekkel végzett munka áldásai már ma is szembetűnően jelentkeznek. Bizonyos azonban, hogy a lelkipásztori gondozást, a hívekkel való állandó személyes érintkezést és kapcsolatot, azok jó és balsorsában való részvételt semmi más nem pótolhatja. Vigyáznunk kell, hogy a bármily gondosan kiválasztott segéderőkkel végzett missziói munka valahogy a lelkipásztori gondozás meglazulására, mellőzésére ne szolgáljon ürügyül és alkalmul. Tapasztalatból ismerem a bibliai iskolák, bibliakörök, leány- és nőegyesületek, konfirmált ifjak egyesülete, gyülekezeti körzet gondozás stb. jótékony hatását: de szükséges, hogy az irányítás, a gyeplő mindig a lelkipásztor kezében maradjon. S vigyázni kell arra is, hogy e munka lélektelen külsőséggé, „rút megszokássá" (Arany), s ezáltal értéktelené ne váljék. Bennünket, dunántúliakat, ezen a rendkívül fontos munkamezőn is a mi sajátos helyzetünk és viszonyaink, széttagoltságunk, szórványaink stb. szükségleteinek helyes felismerése kell, hogy vezessenek, természetesen az általános irányvonalakba is bekapcsolódással. Az is bizonyos, hogy nagyobb városokban más az adottság is, más a célravezető missziói munka is, mint a pár száz lelkes helységekben és egyházközségekben. Legyen szabad az elmondottakat az egyházkerületi és egyházmegyei missziói bizottságok becses figyelmébe ajánlanom. Magyar református egyházunk önfenntartásának, állandó reformációjának hatalmas eszköze és fegyverzete a vallás szabad gyakorlatának jogával lényeges kapcsolatban álló, s mindenestől az egyház testéhez tartozó alsó-, közép- és felső iskolák. Ha az ezekkel kapcsolatos gondolatokat mind papírra akarnám vetni, a könyvek Írásának alig lenne vége. Mennyi próbálkozás, mennyi kísérlet, a folyton változó reformtörekvések és intézkedések milyen áradata az utolsó másfélévtized alatt! El kell azonban ismernünk, hogy légió volt a pótolnivalók száma is. A tanítás és nevelés ügyeit intéző bölcsek szerint ma sem kell a javításra várók után keresgélni. A száz