Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1935

1935. február - Oldalszámok - 32

- 32 igazságos, s ahol kell, erőskezű munkása akarok lenni, erre jó lélekkel fogadást teszek. Általános programmom e nagyon rövid és egyszerű, de világos és félre nem érthető bejelentés: szolgálat. Nem tartozom azok közé, kik egy széllebbenésben már vihart látnak, de lehetetlen észre nem venni a leg újabb időben, a mi dunántúli református egyházi köz viszonyainkban is itt-ott a valláserkölcsi élet hanyatlását és annak szomorú, de egyenes következményét, a gyülekezetek belső és külső teste sorvadásának jeleit. Mindennek pedig egyetlen egy gyógyszere van: visszatérés a régi mesgyékre, ahhoz az ős kálvinista puritán lélekhez, mely oly csodálatraméltó volt a szervezésben, nagy és századokra kiható jelentőségű intézmények megalkotásában, kitartó a tűrésben, erős a megróbáltatásokban, szigorú a fegyelmezésben és alázattal dicsőséges a kivívott diadalokban. Hadd lombosodjék ki újra itt az a még nem is olyan régen hatalmas élő fa, melynek minden gyökérszála az elegyítetlen evangélium termőföldjéből táplálkozik, az a református közszellem, mely igazi szenteknek egyességévé, s ezáltal a legmostohább külső életviszonyok között is oly erőssé, szinte legyőzhetetlenné tette a magyar református egyházat. Az én dunántúli gyülekezeti ideálom nem a pompás, hatalmas, székesegyházszerü templomok, nem is a különben minden elismerésre és dicséretre méltó otthon hallgatott rádióprédikációk: hanem a régmúlt századoknak azok a vesszőből font, agyagsárral betapasztott falu, de nemcsak ünnepnapokon, hanem a mezei munkára kimenetel előtt minden hajnalban imádkozó lelkek sokaságával telisded teli, sokszor kicsinynek bizonyult templomai, melyek bizony-bizony mondom, hogy egytől-egyig Istennek háza és a menyországnak kapuja voltak. Mikor a gyülekezet vénei még az innét elmaradtakat is számon tartották, s ha a távoliétel baj miatt esett, vigasztaltak és segítettek, ha világi érdek, vagy lanyhaság miatt, feddettek és Ítéltek. Ne értessem félre! Nem hirdetek én e helyen mozdulatlanságot, merev dogmákhoz és régi formákhoz való csökönyös ragaszkodást. Tudom, hogy az idők változnak, s azokban megváltozunk mi is. Át tudom tekinteni a szinte megmérhetlen távolságot a fatengelyes szekér nyikorgása és a repülőgép búgása között, de azt is látom, hogy az a magasan repülő csodagép nem ragadja magával mindig a lelket is ég felé, pedig ott a mi kincsünk. A nagy reformáció visszatérés volt az apostoli keresztyénséghez, a ma reformációjának is ennek kell lennie. Ez pedig annak kegyelme mellett, ki egyedül adhat növekedést, elsősorban mitőlünk függ, kik Isten igéjének hirdetésére és ezáltal Krisztus testének építésére a Lélek által elhivattunk. Ha lelkünket az apostolok bátorságának, Kálvin kötelességtudásának és Illés hitének palástja karolja át; ha mind erről bizonyságot is teszünk és pedig nemcsak az ige hirdetése által, hanem életünkön is megláttatik annak isteni hatalma, ha tudjuk, hogy Isten országa nem beszédben, hanem a