Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1935

1935. szeptember - Oldalszámok - 1_15

— 15 -zésünk rövid ideje alatt találkozni szerencsém volt a mi egyházi ügyeink intézése körül, záloga egyúttal annak is, hogy e két főtisztviselő részéről törekvéseinkben támogatást, bajainkban megértést és segítséget fogunk találni mindenkor. Tisztelettel javaslom, hogy dr. Petri Pál és Tóth István dr. urakat nyugalomba lépésük, Tasnádi Nagy András dr. és Sárkány Alfréd dr. urakat pedig nagyobb munkakörbe elhivatásuk alkalmából közgyűlésünk jegyzőkönyvi kivonat alakjában melegen üdvözölje. Magyarországon ma államvallás, vagy uralkodó egyház nincs. Minden történelmi egyház a viszonosság és egyenlőség jogalapján áll. Bizonyos azonban, hogy a róm. kat. egyház az »elsősziilöttség« és történelmi hagyományok jogán bizonyos kiváltságokat élvez. Ezeknek ellensúlyozására, az u. n. liberális korszakban, az 1848. XX. tc. részleges végrehajtása cimén, a nemzeti gazdasági és kulturális *nagy fellendüléssel kapcsolatban, különböző címeken, leginkább az iskolai célok megnövekedett szükségleteinek fedezésére a protestáns egyházak, ezek között a mi református egyházunk is tekintélyes állami segélyösszegeket nyertek s a világháború katasztrófájáig háborítlanul élveztek is. Ennek következménye lett azután az állam hajójához való az a sokféle kötelékkel való hozzákapcsolódás, hogy az egyiknek emelkedése vagy sűlyedése, különösen pénzügyi tekintetben elodázhatlan hatást vált ki a másik életében is. Egy nagy koncepciójú, de a lehetőségeket nem mindig szerencsésen mérlegelő vallás- és közoktatásügyi miniszter, az úgynevezett konjunkturális években, a vesztett háború és annak rettenetes következményei utáni dermedtség megszűnésekor, lázas hévvel alkotta meg az egymásra következő iskolai és pedig mindig költséges reformokat részben az államkincstár, jó részben azonban az iskolafenntartó terhére. A konjunkturális évek hamar elrepültek, az állam pénzügyi helyzete, a gazdasági világválsággal kapcsolatban is, egyszerre aláhanyatlott s a kormányzatnak, elismerjük, hogy a legsúlyosabb kényszerhelyzetben alig maradt más kivezető útja, mint az állami költségvetés szükséglet-tételeinek ismételt lefaragása, ezek között a mi egyházunknak nyújtott egyházi és iskolai segélyek oly nagymérvű lecsökkentése, hogy a tank rótt és időközben nem mérséklődött, hanem több helyütt emelkedett egyházi és különösen iskolai terhek viselése ma a legnehezebb, mondhatni katasztrofális s a saját erőink szakadásig való megfeszítésével sem megoldható feladattá változott. Különösen pedig itt a Dunántúlon, hol a kicsiny egyházközségek ma már a lét és nemlét alig elválasztható határán vergődnek. Pedig, hogy a mi dunántúli színmagyar gyülekezeteink