Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1933

1933. április - Oldalszámok - 2_11

— 11 — református egyházunk joggal tekintette olyannak, mint amely a mi hitvallásunkba ütközik s épen ezért a szavak nyomán általános felzúdulás keltekezett. A bántó incidens megszűnt ugyan, amennyiben a felsőbb bíróság az ügyet elévültnek deklarálván, a további tárgyalást beszüntette, de komoly tanúságot rejt a tekintetben, hogy bírói székből nem szabad hitvallásos kérdéseket olyan módon érinteni, amely egyik vagy másik egyház érzékenységét joggal sértheti. A felekezetközi helyzetben talán nem állott Felekezetélő rosszabbodás, de nem láthatók — fájdalom — k~

zj viszony a javulásnak jelei sem. A romhányi esetet kivéve nem volt olyan mozzanat, amely újabban megzavarta volna azt a viszonyt, amelynek a keresztyén felekezetek között fennállania kellene s amelynek harmonikussá tételéért Magyarország miniszterelnöke, Gömbös Gyula elismerésre méltó nyíltsággal és őszinteséggel ismételten sorompóba lépett. Fájdalom, szűkebb látókörű lelkek még mindig abban találják legfőbb gyönyörűségüket, ha lekicsinylik azokat az érdemeket, amelyeket hazai református egyházunk a múltban szerzett hazánk függetlenségéért és szellem-erkölcsi fejlődéséért vívott harcaiban s lekicsinylik azokat a vezetőket, akik ma is ugyanazzal a hazafias lelkesedéssel küzdenek az ország érdekeiért, amely hazafias lelkesedés a XVII. század protestáns nagyjait eltöltötte. Mit szóljunk ahhoz, hogy egyik budapesti felekezeti lap ócsárolja azt a Tisza Istvánt, akinek elsősorban köszönheti Magyarország, hogy ma a lehiggadt történetírás előtt nem szerepel a háborús uszítók között, de azok között, akik ha lételükért kénytelenek voltak is fegyvert fogni, ezzel a fegyverfogással semminemű területi nagyobbodást összekötni nem kívántak; azt a Tisza Istvánt, aki ma is haló poraiban oltalmazója nemzetünk érdekeinek, mert a világháború elkerülése érdekében tett lépései most kezdik éreztetni áldásos hatásukat a trianoni békeszerződés megváltoztatására irányuló törekvéseinkben, amikor a külföldiek rokonszenve fordul nemzetünk felé, mint amely legkiválóbb képviselőjében a háborútól kívánta megmenteni nemcsak nemzetét, de az egész müveit világot. Csak mélységes szánalmat s egyben elkeseredést válthatnak ki minden igaz hazafi lelkében, tartozzék az bármely egyházhoz, az ilyen kijelentések: »A legvakmerőbb merénylet azonban a történelem ellen az, ami most készül a parlament felsőházi bejárata előtt, óriási, méreteiben minden eddigi szobrászalkotást árnyékba állító gróf Tisza István szoboré — »Mindenki kénytelen tudomásul venni, hogy Magyarországnak csak egyetlenegy igazán nagy fia, egyetlen kimagasló s minden más történelmi nagyságunkat háttérbe szorító hőse