Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1932

1932. május - Oldalszámok - 16

— 16 — lék leszállítását, az iskolai segélyek ismételt csökkentését, a törpeiskoláink részére eddig kiutalt fizetéskiegészítő államsegélyek megvonását, különösen pedig azt, hogy az államkormány részéről még a zsinati elnökségnek felterjesztett azon igazán szerény kérelme sem volt teljesíthető, hogy egyházunk a további segélymegvonásoktól megkíméltessék. Egyházkerületi közgyűlésünk maga is tisztán látja államháztartásunknak, állami közviszonyainknak a trianoni szétdarabolás, általános világgazdasági helyzet s tán még egyéb, de itt felsorolni nem kivánt okok következtében előállt nehéz helyzetét: de református-magyar őszinteséggel kell azt is kijelentenie, hogy az egész test betegsége a test egyik erős, munkás, de a munkában már-már kifáradni s elernyedni kezdő tagjának fokozatos legyengítése által meg nem gyógyítható. A mi lelkészi karunk a művelt magyar társadalomnak értékes vezető része volt mindig, az ma is, hazánkhoz, alkotmányunkhoz való hűségéhez szó sem férhet, gyermekeiben a magyar jövendő egyik erős ága növekedhetik fel, de csak úgy, ha e növekedésnek alapfeltételei mesterségesen el nem vonatnak; iskoláink a magyar nemzeti műveltség századokon át ragyogó égő mécsesei s azok maradnak a jövendőben is, de csak ügy, ha a tüzet tápláló olaj el nem fogy. A dunántúli magyar reformátusság, még a legkisebb egyházközségek is valami csodás., az önmegtagadásig menő heroizmussal viselték és viselik ma is az egyházuk^ iskoláik, intézményeik fenntartására szolgáló azokat a szinte lehetetlenül nehéz terheket, melyeket csak egy grammnyival is fokozni immár nem lehet, mert ez feltétlenül a biztos összeroppanásra vezet. A mi dunántúli magyar kálvinista népünk lelke a legnagyobb részében még érintetlen attól a határainkon át észak, kelet és északnyugat felől lassanként, de halálos erővel és hatalommal beszivárgó epidémiától, mely ellen egyetlen fegyver — nem a szuronyok erdeje, hanem az alázatos hit Istenben, erős bizalom a magunk nemzetfenntartó erejében, szilárd ragaszkodás ahhoz, ami a mienk, mert úgy örököltük apáinktól, szemünk láttára él s át akarjuk adni maradékainknak is, reménykedő megbízás az előttünk járókban, hogy a mi javunkra akarnak is, tudnak is jót cselekedni. Ennek a hitnek, bizalomnak, ragaszkodásnak és megbízásnak gyökérszálait tépné ki a