Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1930

1930. május - Oldalszámok - 10

— 10 is tegyen. Az u. n. „elnyomás" pedig abból állott, hogy például a román lelkészek évi három millió aranykorona kongruát, iskoláik magyar segélyt, püspökeik (köztük a volt román régens Cristea Miron, akkor karánsebesi püspök is) fejenként évi 20.000 aranykoronát és egyesek ennél is nagyobb államsegélyt kaptak.

1 Azóta, hogy a magyar „zsarnokságáról annyit meséltek, nagyot fordult a világ kereke. A húsz év előtti kritikusoknak egyik legfanatikusabbja, Seton Watson egy magyar napilapban már ezeket írja: „a magyar kisebbségeknek nagy és jogos sérelmeik vannak", „a magyar nép aggódva gondol elszakított fiainak asszimilálódására az ellenséges fajok közt", stb.

2 Ugyanő követeli, hogy a határokon át elő kell mozdítani „a lehető legszabadabb érintkezést". Ezzel szemben tíz esztendős folytonos törekvésünk ellenére pl. a Felvidéken élő magyar iskolás-gyermek részére még egy magyar nyelvtant sem tudunk eljuttatni, mert azt a cseh hatóság nyomban elkobozza és megsemmisítteti. Ez az ő demokráciájuk és szabadságuk! E szomorú ténnyel szemben áll azonban az a bátorító, hogy míg ezelőtt 8—10 évvel még csak néhány igazságos államférfi és tudós ismerte el (különösen Angliában és az Egyesült-Államokban) a magyar igazságot, addig ennek súlya ma már minden elfogulatlan és nem ellenséges érzésű államférfi és publicista lelkében megérlelte és folyton ébren fogja tartani a „magyar kérdés" sürgős megoldásának szükségességét, sőt felelős állásban levő néhány külföldi politikus is ma már nyíltan elismeri a trianoni u. n. béke revíziójának jogosultságát. Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés! Visszagondolva ezer esztendőre, variálhatom Deák Ferencnek egyik 1869. évi beszédét: „Ami 1000 év alatt a magyarság megmentésére és haladására történt, az mind az isteni Gondviselés műve volt. Elődeink nehéz időkben bizonyára aggódva, sőt a jövendő miatt remegve állottak az erre a kis nemzetre váró feladatoknak nagy halmaza előtt, de a Mindenható kegyelme segített ott, ahol a remény is merésznek látszott. Az övé minden dicsőség!" De él szivünkben a hála mindazok emléke iránt is, akik hazánkért éltek, munkáltak vagy meghaltak. A világháborút megelőző utolsó ötven évben nemzetünk haladása sok nagy hazánkfia mellett köszönhető egy nagy királynak is, aki Tisza István szavai szerint

3 „hazánknak jótevője, a mindent népéért feláldozó uralkodónak eszményképe, egyszerű nagyságában is ki magasló férfi" és egyúttal, — habár fögondnokunk nem értett az udvaroncok nyelvén, — az ő atyai párt1 Ezeket az adatokat román szerző munkájából veszem át. L. dr, Onisifor Ghibu, egyébként magyarellenes román tanárnak az erdélyi és magyarországi románságnak egyházi és iskolai szervezetét és életét tárgyaló, 1915-ben, Bukarestben megjelent könyvét: „Viata si oiganizalia bisericeasca sí scolara in Transilvania sí Ungaria". 8 L. Magyarság 1930 julius 4-iki szám, 1. lap. 3 Gr. Tisza István Összes munkái, Levelek II. köt. 390. I. második bek.