Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1927

1927. szeptember - Oldalszámok - 84

— 84 vasárnap megszenteléséért és a korcsmák zárvatartásáért, de általános a panasz, hogy e küzdelemben teljesen magukra hagyatnak. Itt igazán szükség volna arra, hogy az állami hatóságok igyekezzenek érvényt szerezni a tiltó rendelkezéseknek. A kárunkra reverzálisok adását megakadályozni komolyan igyekeznek. Több helyütt (Balassagyarmaton, Somogyszobon stb.) a kárunkra reverzálist adó felet bizonyos időre eltiltják az úrasztalától. f) Munkatársak hiánya egyik fő oka a lanyha belmissziói munkának. A lelkipásztoroknak egyetlen, de nagy értékű munkatársuk a feleségük. Óh, a nagytiszteletű asszony nemcsak a családjának, hanem a gyülekezetnek is angyala. És a jelentésekből azt látjuk, hogy — különösen falun — ott folyt intenzív belmissziói munka, ahol a nagytiszteletü asszony együtt dolgozott a férjével s egyes munkaágakat egyenesen ő vezetett. Hivatalból munkatársai lennének a lelkipásztoroknak a tanítók és presbiterek. Sajnos, e tekintetben a jelentések nem a legörömteljesebb képet nyújtják. Azért szükséges mindenütt a belmissziói bizottság megalakítása, hogy ennek tagjaiból neveljen a lelkipásztor munkatársakat, ha nem is magának, az utódjának, harcosokat a magasztos ügynek, mely egyházunk szebb és dicsőbb jövőjének munkálását tűzte ki célul. Ismételten Kaposvárra hivatkozunk, hol a legénykörben valóságos munkatársképzés, gyülekezeti munkások nevelése folyik, vagy Csórt lehet felemlíteni, hol a tagok tervszerű oktatásban részesülnek. Csak így lehet munkatársakat nevelni, akik meg fogják találni a maguk helyét a gyülekezeti munkában. A vallásos estélyeken, műkedvelői előadásokon közreműködők nem nevezhetők a lelkipásztor munkatársainak. g) Diaspora-misszió. Egyik legsürgősebb megoldásra váró feladat szórványban lakó híveink lelki gondozása. Érzi ennek fontosságát főtiszteletii püspök úr is, ki püspöki jelentésében évenként megemlékezik szórványaink gondozásáról, azonban ő is kénytelen megállani a nagy akadály előtt, a pénzhiány előtt. Mert szórványaink gondozására odaadó, buzgó lelkipásztori munka mellett pénzre is van szükség; enélkül az anyagi megsegítés nélkül szűkös viszonyok közt élő lelkészeink — a nagy javadalmazásit lelkészi állásokkal alig van szórvány összekötve, gyengébb egyházközségek körül hemzsegnek a szórványok — legjobb akaratuk mellett sem tudnak megfelelni kötelességüknek. Mindenki tudja, hogy a szórványokban kiváltkép kellene hitoktatni, mert itt fenyegeti növendékeinket a legnagyobb veszedelem, de fuvarra nincs fedezet. Erre pedig kell lenni fedezetnek s ennek előteremtésével nem lehet megróni a szórványokért egyébként is több áldozatot hozó anyaegyházaikat; ez az egyetemes egyház ügye, mint az E. T. IV. t.-c. 2. §. e, pontjában is kifejezésre jut. A közalapi járulék új kivetéséről tesz említést a 44/4/1927. évi konventi határozat; kívánatos volna, ha a közalap ismét jelentékeny tényező lenne egyetemes egyházunk háztartásában; reméljük, hogy rövidesen az lesz. Örömmel jelentem, hogy az egyetemes konvent belmissziói célokra 8000 P-t irányzott elő, s így remélhető, hogy a szórványok gondozására is jelentősebb összeg lesz fordítható. Emellett tanácsos volna, mint például a tatai egyház-