Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1923

1923. május - Oldalszámok - 7

— 7 — járói való igazi emlékezés egyúttal szent elköteleztetés is. Róla, hozzá méltóképen, csak azok emlékeznek, emlékét csak azok őrzik szivük drága kincseként, akiknek lelkében komoly férfias elhatározás kél az <5 nyomdokai követésére, munkás, becsületes, ízig-vérig hazafias lángolástól hevített, nemes vallásos érzelmektől áthatott és irányított élet folytatása által. Ez a meggondolás uralja szivünket, lelkünket, valahányszor megdicsőült főgondnokunk férfias arcvonásai elevenülnek meg szemeink előtt. Ezeknek látásából meríthetünk most is ihletet. Hulljon le tehát a lepel, mely azokat elfedi szemeink elől. Főgondnok úr Őnagyméltósága hódolatteljes tisztelettel üdvözli dr. Magyar Károly főispán úr Őméltóságát a kormányzó úr Őfőméltósága képviseletében a közgyűlés szine előtt. Ez után Kozma Andor egyházker. tanácsbiró tartotta meg következő, magas szárnyalású ünnepi beszédét: Valahányszor szemembe ötlenek többé nem élő, csak élethiven festett vonásai annak a dicsőnek, akiért szomorú az én lelkem halálig, mindig szeretném odakiáltani az egész hazának Hamlet szavait, melyeket anyjához intéz, a meggyilkolt király képére mutatva: „Tekints e képre I ... Nézd, milyen fenség ül e homlokon! Oly összetétel és idom valóban, Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet Nyomott reája, biztosítani Egy férfit a világnak ..." Ha illettek valaha ezek a szavak nemcsak a Shakespeare képzelte királyi alakra, hanem valóban élt igazi férfiura is, akkor az a férfi Tisza István volt. De ha én lázongó keservemben átkozódnám, hogy ennek az igazi férfiúnak drága életét is orgyilkosok oltották ki, s ha égbe kiáltva Isten büntetését kérném, nemcsak a gyilkosokra, hanem azokra is, akik évtizedeken át uszították a buták és a gazok dühét a leghívebb magyar ellen, — elnémítana Tisza Istvánnak emlékemben éledő utolsó szava: „Ennek így kellett lennie". S ha keserűségemben még közös anyánknak, a hazának is felpanaszolnám, hogy nem védte eléggé a szeretet és hűség paizsával legjobb, legnagyobb fiát, akkor magának Tisza Istvánnak szelleme vágna tiltóan szavamba, mint Hamletébe a meggyilkolt királyé: „Ne törjön anyádra lelked!" . . . El kell ezért fojtanom keservemet, el minden vádat és minden panaszt. Fel kell emelkednem Tisza István vallásos életbölcseletének csodás magasságába és le kell merülnöm rajongó hazaszeretetének csodás mélységébe, hogy vértanúságában csak az ő megdicsőülését lássam s az ő érdemében a haza érdemességét a jobb jövőre. Amint Tisza István életbölcseletének magasságába törekszem, ha nem is érhetem fel az ő teljes egyéni nagyságát, legalább megtalálom annak leg-