Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1923

1923. május - Oldalszámok - 11

— 11 — Most alkonyat van, felhős alkonyat. Ránk borította bün és balszerencse. S nincs láng az égen, tűz az ég alatt, Vezérfényét mely útainkra hintse. Vad rengetegben bolygunk — elcsigázott, Halálra sebzett szarvasok gyanánt; Lesvén vadászok, hitvány orvvadászok Golyója, tőre mindenütt reánk . . . Hát haljunk meg, honért ha halni kell! De szép legyen minden magyar halála: A vértanuk szárnyán repülve fel A földről a mennyek magaslatára! A haldokló rabszolga jajveszékel, Gyengét megőrjít a haláltusa, Caesar is arcát fedi köpenyével . . . Ennek így kellett lenni! szól Tisza. S nem, nem a test szól így, az elhaló! Nem a mártírvér csorduló patakja: A lélek, ki az Örökkévaló Karját erős hitével megragadja! E hittől felmagasztosul a földi; Mig tervez, alkot, küzd, imádkozik; S hogy az öröklét palástját felölti: Csak megdicsőül, el nem változik. így halni: élet! — S élni gyötrelem, Hitünk virága hogyha dérütötte! Mért oly sivár, sötétbús a jelen? Mert a hit napja elborult fölötte. A büszke pálmát izzó fény növeszti, Virágcsodát hő napsugár teremt: S élet ha vón, — azt is csirába veszti A zordon észak sáppadt fénye fent . . . Jer nemzetem, jer, jer, te holtravált! Fel, égre nézz fel könnyező szemekkel: S megújult hittel győzd le a halált, Sziklát, hegyet megmozgató hiteddel! Nézd: túl a bércen tündérvölgy, — virággal, Gyümölcscsel ékes, gazdag kert virúl . . . Ne félj a harctól, szembe' száz világgal, Ha arcodon a láng, a hit kigyúl!