Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1920, 1921

1921. szeptember - Püspöki jelentés

— 42 — van folyamatban Nyugat-Magyarországnak erőszakos elszakítása már amúgy is kis területre szorított szerencsétlen hazánktól s ennek következtében elveszítjük az ősrégi felsőőri gyülekezetünket s az oly szép hivatásu Sopront, ahol a lelkészi állás szervezése, mint ezt annak idején szerencsés voltam a ft. s mélt. közgyűlésnek bejelenthetni, úgy elő van készítve, hogy csak a békés, jobb napokat vártuk a megválasztandó lelkész beiktathatásához. Intézkedtem, hogy Felsőőrött a tanítói hivatal tulajdonaként telekkönyvezett ingatlanok, a kerületi határozatnak megfelelően, a gyülekezetnek, mint igazi tulajdonosnak, a nevére Írassanak át a telekkönyvben s a lelkész urat gyászos helyzetében megfelelő utasításokkal láttam el az osztrák evangélikus egyházakkal szemben követendő eljárás szempontjából. Kérem ezen intézkedésem kegyes tudomásulvételét és jegyzőkönyvünkben mély fájdalmunknak kifejezését a felsőőri és soproni gyülekezeteknek erőszakos elszakítása felett. Ami közelebbről kerületünk szorosabb értelemben vett egyházi életét illeti, legnagyobb sajnálatomra nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy a nálunk több évtized óta uralkodó gyakorlatnak megfelelően részletes tájékoztatást terjeszthetnék a főtiszt, és nmélt. közgyűlés elé, mert csak a drégelypalánki, mezőföldi, őrségi s tatai esperes urak voltak szívesek a bölcs vezetésük alatt álló egyházmegye közgyűlése elé terjesztett jelentésüket rendelkezésemre bocsátani. A hozzám érkezett jelentésekből megnyugvással olvasom, hogy gyülekezeteink jórészében a hivek kezdenék ébredezni abból a bódító álomból, amelybe a nemesebb ker. életfelfogás mind szűkebb és szűkebb körre szorulása s az úgynevezett nyugati szellemi termékek maszlagoló mérgei merítette a dolgok mélyébe hatolni nem szerető lelkeket. Szépen megindult a gyülekezeti életnek megszilárdulása s igen sok helyen már tágas tere nyilt a mai idő követelte buzgó lelkipásztori gondozásnak. Biztató jelenségnek tartom azt is, hogy a nemes emberbaráti intézményekre épp oly nagylelkű bőkezűséggel adakoznak híveink, mint elrequirált harangjaink helyett újaknak szerzésére és a háborús évek súlyos mulasztásainak pótlására. Szinte felvidult a lelkem, amikor láttam harangszentelések alkalmával azt a boldog megelégedést és örömöt, mely kiült a templom felé siető híveknek arcára. Ahol így tudnak gyönyörködni az Úrnak szent dolgaiban, ott még megvan