Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1920, 1921

1921. szeptember - Püspöki jelentés

— 43 — a termékeny talaj az evangéliumi szent igazságok magvainak befogadására. Szeretem hinni, hogy az Úr szőlejének hivatott és kitartó buzgósággal szorgalmatoskodó munkásai hasonló eredménynyel tudnak beszámolni számos más helyeken is. De, sajnos, nem kis számmal vannak olyan gyülekezeteink is, ahol külső látszat szerint rend és béke uralkodik, akik azonban közelebbről ismerik a helyzetet, lehangoltan állapíthatják meg, hogy az Úr házában való lakozást a hívek nem találják gyönyörűségnek, nem kívánkoznak az örök élet forrásához. Szivük épp oly távol van Istentől, mint ők maguk az Úrnak házától. Az ilyen helyeken abban telik kedve az embereknek, hogy a hetedik napot ellopják az Úrtól, anélkül, hogy a többi hat napon át csak egy órát is szenteltek volna Isten dicsőségének magasztalására. Meghaltak, mielőtt megízlelték volna a halált. Hideg-rideg szivükben elhervadt, elpusztult a hitnek szingazdag, illatos virága. Olyanok az emberek között, mint késő ősszel a kóró a letarolt mezőkön. Ezeket a közömbös lelkeket visszaadni önönmaguknak, élő tagokká tenni a gyülekezetben, a legszebb teremtő lelkipásztori munka, melyet megkisérletlenül hagyni nem szabad. A mi kötelességünk a munka, a siker, az áldás a könyörülő Istené, kinek még a köveket is hatalma van az életnek kenyerévé változtatni. Benne bizva, lehetővé válik a lehetetlen s a mezőkön szétszórtan heverő csontok egyszer csak mozdulni, élni, halni, munkálni kezdenek. Óh, a hit csodatevő erejének nincs sehol határa. Nagyon sokat várok a theol. tanár uraknak abból az ösmert hitbuzgóságából származott kezdeményezésétől, hogy érintkezésbe lépve a gyakorló lelkészet terén működő testvérekkel, megjelennek egyes vidékek lelkészi értekezletén s tevékeny részt vesznek a keresztyén hitélet gyakorlati ápolására irányuló megbeszéléseken s maguk is előadásokat tartanak. A gyülekezetekkel való ez a közvetlen érintkezés maga után vonja a gyakorlati életkövetelményeknek alapos megismerését, tapasztalásból tanulják tehát meg, hogy hogyan vigyék bele lelkésznevelő munkájukba azt az elemet, amelynek hiányát legkiválóbb ifjainknál is oly sajnosan éreztük, az úgynevezett szemináriumi elemet; segítségünkre vannak tehát annak a régi óhajtásnak teljesítésében, hogy ne csak hittudósokat, hanem lelkipásztorokat is adjanak gyülekezeteinknek! A maguk tovább-