Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1917

1917. október - Oldalszámok - 193

— 193 — sáról; beszélt az életről, úgy mint azt saját szemeivel látta, arról az életről, mely nem tétlen tespedés, nem gyáva sopánkodás, hanem folytonos küzdelem; beszélt arról az életről, mely tisztességes munkára kötelez, tanít szenvedni, remélni, tanít bánkódni, örülni; beszélt arról, hogy ez az élet nem tér pihenőre, amikor mi álomra hajtjuk le gondterhelt fejünket, mert ez az örök isteni teremtő léleknek átsugárzása mibelénk, ez az élet rajtunk az Istennek képe, ennek visszasugárzása emberi valónkról tesz Isten fiaivá, Isten országának polgárivá. Ennek az életnek nincsen soha befejeződése, mert az az isteni erő, amelyből származik, nem merül ki soha. Ha már most a reformáció arra irányuló törekvés, hogy látható alakot, testet öltsön az emberek világában az az élet, amelyre nekünk példát megváltónk, az Ur Jézus Krisztus adott földi életében, akkor szabad azt gondolnunk, hogy a reformáció viszketeges elemeknek szőrszálhasogató harca egyes hittételek ellen, szabad azt föltételeznünk, hogy az alantas okokból származott lázadás az akkori egyház tudománya ellen ? Nem, Keresztyén Atyámfiai! A reformátorokat az emberi nem sorsát intéző örök isteni bölcsesség állítja munkába. A történeti fejlődés folyamán elégiiletlenné növekedett nemzedék szive háborgása válik a lelkükben élet-halál harccá, a kornak forrongó akarata megváltó igévé dicsőül ajkukon és észrevétlenül lesznek az emberiség életében folyton munkás teremtő isteni akaratnak beszélő szerveivé. És beszéltek megrázó, meggyőző erővel az életről, annak magasztos követelményeiről, beszéltek jóságról, a szívnek jóságáról, beszéltek a felebaráti s Isten iránti szent kötelességekről, az erkölcsi tisztaságról, a munkaszeretetről, az életnek legfőbb javairól: családról, gyermekekről, nevelésről, az állami s társadalmi rendről; beszéltek mindenről, ami az életet széppé, nemessé teszi, ami az életnek Isten előtt értéket ad, az emberek előtt pedig becsületet szerez. Egyszóval, hirdették Istennek országát, mert valami megmagyarázhatatlan benső szükség kónyszerítette őket, mert érezték, hogy sáfársággal bízattak Dunánt. ref. ehker. jlcv. 1917. 13