A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1943.

18 1943. november 25. — 15—16—17. jen vissza a katolicizmus kebelébe, vagy a katolikus keresztyénség vegye át a reformáció alapelveit, az egész kérdés tökéletesen reménytelen, jámbor utópiánál nem egyéb. Ha azonban úgy van feltéve a kérdés: az egyházak közötti feszültségből mennyi a megokolatlan, mennyi a felesleges; hogyan lehetne ezt a feszültséget a szembenálló fél felfogásának és helyzetének jobb megismerésével csökkenteni; miféle eszközöket lehetne találni, amelyek a7 egyházak dogmatikai jellegének teljes fenntartásával, közös gyakorlati magatartást biztosítanak bizonyos közös kérdésekkel, igényekkel és fenyegetésekkel kapcsolatban; végül hogyan lehetne nemzedékünk figyelmét rendszeresen arra terelni, hogy az egész keresztyénségnek közös tartalmi vonásait ismerjük meg és a történelmi fejleményeket ne csak a magunk dogmatikai álláspontjáról, hanem az illető történelmi fejlemény belső logikájából és szellemiségéből igyekezzünk megérteni: egész emberöltőkre való pozitív munkát és kézzelfogható feladatot kapnánk, amellyel az egyházak közötti közeledés útját egyengethetnők. És ha ezt megtetéznők azzal, hogy mind több és több ember lépne be abba az imádság-közösségbe, amely a keresztyén anyaszentegyház látható egységének helyreállításáért könyörög, azt hiszem, sokban hozzájárulhatnánk egy olyan légkör kialakításához, amely egy csomó kínos feszültségtől megszabadult és megszabadít. Ezeket el kell monotnom, még ha vele azt kockáztatom is, hogy egyrészt saiát népem megalkuvással vádol, a másik fél pedig nyilatkozatomat mic-íziói eredmények aprópénzére kívánja felváltani, annak a hirdetésével: térj vissza jámbor lélek az elhagyott egyházba, mert már a protestáns egyházak vezérei is visszatérőben vannak. Tanúságot kell tennem arról is, hogy ez a szolgálat még mindig csak örömet okozott nekem s meggazdagított olyan fennkölt lelkek megnyilatkozásaival, aminők ezt a mozgalmat a túlsó oldalon vezették. Első renden a pannonhalmi főapát úr ŐnagyméltÓLágára gondolok. Egyház és állam Magyarországon az egyház és az állam élete összeszövődött és többé-kevéshbé áthatja egymást. Ebből az következik, hogy mindig lehet beszélni és mindig is kell beszélni ennek a viszonyrak változásairól. Ha az állam pontosan csak azt teszi az egyházzal ma, amit a tegnap tett, már ezzel is lényegesen érinti életét, mintha támadná vagy emelné. Vagyis az államnak az egyház iránt való jóindulatai szükséges, hogy állandóan friss, egyenletben haladó s a körülményekhez alkalmazott gondoskodás legyen. Ha az állam saját tisztviselőinek anyagi helyzetét javítja, rögtön időszerűvé válik az egyház szolgálatában álló tisztviselők megfelelő segélyezése is; ha az állam saját gazdálkodásának kö-