A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1943.

1943. november 25. — 14. 17 ennek a világnak Isten Igéjét hirdesse és feltárja azokat az örökkévaló erkölcsi és lelki törvényeket, amelyen az istenszerinti élet felépül. Ezt az üzenetet hirdeti akkor is, ha a világi hatalom bele akarja fojtani a szót, de hirdeti akkor is, hai senki sem törődik vele és ügyet sem vetnek reá az emberek. Míg a Krisztus egyháza végzi a mai időkben azt a nagy hivatást, hogy szemünk elé állítsa a kegyelmi világnak nagy tényeit, romolhatatlan alapjait és mindenha érvényes törvényeit: rá kell mutatnia azokra az akadályokra is, amelyek az emberhez, mint Isten gyermekéhez méltó élet megépíttetését hátráltatni, vagy meghiúsítani igyekszenek. Rá kell mutatnia az akadályok ősforrására, az emberi bűnre. De hirdetnie kell ugyanakkor azt is, hogy az isteni kegyelem mindenre elégséges erő és az egyetlen út a menekvésre. Természetes, hogy minden háborúba sodródott nép igehirdetői kötelességüknek tartják saját népük erkölcsi erejét fokozni, a megpróbáltatásokban és a szenvedésekben vigasztalással szolgálni, de úgy, hogy az erkölcsi erő forrása és a vígasztalások kútfeje mindig az egy közös és oszthatatlan Krisztus és a benne testté lelt irgalom legyen. Ezért az igehirdető, amikor korának és népének létharcában az örök profétizmus szolgálatát végzi, előre építi az utat arra, hogy hasonló lélektől vezetett ellenfeleivel egykor a Krisztus keresztje alatt találkozzék. Hangsúlyozni kell tehát minden túlzó egyoldalúsággal szemben, amely úgy képzeli el, hogy Isten egy népnek az eszköze és párthíve, azt, hogy prófétai szolgálatunk nemzeti jellege nemcsak hogy nem tagiadhatja meg az egyetemesség és emberiesség isteni törvényeit, hanem épen az egyetlen és közös Istenből származtatja az egyetlen közös emberit és ennek rendeli aíá a nemzetit és a népit. Viszont csak az egyetemességre figyelő, Istennek a nemzetiben és népiben jelentkező rendeléseit tudomásul nem vevő ökumenicitással szemben hangsúlyoznunk kell, hogy az Ige most és itt, a konkrét embernek, a népiség és a nemzeti mivolt isteni rendjébe sorsszerűem beillesztett embernek szól, tehát nincs olyan evangélium a világon, amely a gyakorlatban haza- és nemzetárulást kívánna meg. Mi azt akarjuk, hogy a szembenálló népek mielőbb találkozzanak a békés munka mezején, de ott is, akkor is, magyarokként akarunk megjelenni. A keresztyén egyetemesség gondolata kötelességünkké teszi a-:t is, hogy az egymástól eltávolodott, vagy egymással épen szemben álló egyházak közeledjenek egymás felé. Mennyire mélyen gyökerezik e közeledés utáni vágy a magyar társadalomban, megmutatta egy pár komoly és meleg nyilatkozat, amelyet a magyar egyházak egynémely vezetője váltott egymással a lelki egységről és együttműködésről. Épen az volt a baj, hogy a vágy erőrebb, mint a lehetőség, és sokan azt hitték, hogy valamit célul tűzni ki annyi, mint már el is érni. Mindaddig, amíg a kérdés úgy van feltéve, hogy vagy az evangéliumi protestantizmus tér2