A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1937.

1937. november 18.

9 1937. november 18. — 25—26—27. a nagy folyamok hajóihoz. Aki a parton ül s nincs köze a csendesen lefelé úszó vizi palotákhoz, nem 'sok változatosságot talál a csendesen, egyhangúan, igényteliemül érkező hajókban; de arra, aki egy kedves vendéget, vagy drága kincset vár, nagy esemény a szürke dereglye, valamint arra is, akitől életének egyik kedves darabja búcsúzik el a távozó hajón. Mi mindnyájan, a Duna melléki Egyházikerület alkotó tagjai, az évenként megérkező jelentések egyhangú, szürke dereglyéiben egyházunk eredményeit, csalódásait, nagy alkalmait és nagy mulasztásait szemléljük. Ugyanakkor bennük életünk egyik eleven darabjától búcsúzunk, mely visszavonhatatlanul viszi az alkonyi ködök függönye mögé küzdelmeinket, álmainkat, eltűnt ifjúságunkat, elfogyó életünket. Halottak. Elől a halottak érkeznek. Nem idői sorrendben -búcsúzunk tőlük, .amikor néma tisztelgéssel tekintünk még egyszer vitéz Horthy István lovassági tábornok koporsója után. Mint az államfő testvérbátyja, egykor a Tiszántúli Egyházkerület egyhangúani választott főgondnoka, mint a legelső magyar lovas ember, mindnyájunk szívéhez nagyon közeLállott. Eltávoztával mindnyájan szegényebbek lettünk, csak az időtálló magyar egyéniségek gyűjteménye szaporodott meg egy tiszta, erős képpel: a magyar virtus egyik nemes és rokonszenves megtestesítőjével. Gróf Ráday Gedeon solti egyházmegyei gondnok és egyházkerületi tawácsbíró elhunytával eltűnt egyházi életünk mezejéről az utolsó Ráday. Különösen a Dunamellék ezzel a névvel nagyon erősen össze volt forrva. Ráday Pál egész emberöltőjének legkülönbb református magyarja, s egyetemesen elismert vezére volt. Hitbuzgóságban, bölcsességben, önfeláldozásban, bőkezűségben, példaadásban a legértékesebbek közül való, amit a magyar kálvinizmus ezen a földön termett. Az utolsó Ráday, a nagy Rádaynak testi arcvonásait örökölte; lelki arcvonásai közül a kötelességtudást, bátorságot, lovagias gondolkozást, hatalmasoktól és tömegektől való függetlenséget. Mindig több volt, mint aminek látszott, sohasem lett az, amivé lehetett volna, mégis, akárhonnan nézzük, alakja komoly, súlyos, rokonszenves; kidőlte fájón tátongó ürességet hagyott maga után. Elköltözött legöregebb tanácsbíránk: Darányi Gyula is, néhai nagy fő gondnokunknak legifjabb testvére. Lobbanó, hirtelen hevülő, őszintén lelkesedő kedélyhez mértéktartó és óvatos bölcsesség járult, s e két ellentétes és ritkán békülő adományt kiegészítette a kötelesség vállalásában és a kötelesség teljesítésében az a feltétlen odaadás, amely Darányi Gyula és néhai főgondnokunk édesapjától különös örökségképpen szállt alá maradékaira. Sáfár Béla robusztus testű, hatalmas hangú, lobogó vérmérsékletű ember volt, akiről azt lehetett volna hinni, hogy mennykövekkel 'kockázik, pedig nála szelídebb lélek, melegebb szív, érzelmesebb ke-