A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1934-1936.

1934. november 17.

•23 1934. november 17. — 9—10—11. nem jelenthet lelki elszíntelenedést, vagy elegyedést, s egy olyan egymásmelletti munka válik lehetségessé, amely az egyéni és történelmi jelleg minél teljesebb érvényesülésével a nemzeti egységet a maga nagy egészében biztosítja és szolgálja. Sok és különféle megjegyzésre adott okot a katholikus nagygyűlés alkalmából legilletékesebb helyről elhangzott ama beszéd, amely a házassági törvények revíziójának lehetőségeit említette. Az egész kérdés nem áll olyan tételesen előttünk, hogy érdemben hozzászólhatnánk. Csak azt mondhatjuk a kezdeményezés jóleső benyomására, hogy minket az élet nagy gyakorlati követelménye vezet. Mi minden megoldást szívesen fogadunk, amelyik mellett a felekezeti béke biztosabb, a magyar lelki egység erősebb lesz, amellett, hogy Krisztus egyházának történelmi jellege és egyénisége egyre tisztábban érvényesül és minden megoldásnak ellene vagyunk, amely a kisebbséget még jobban kiszolgáltaná a többségnek. Evangélikus testvéreink éppen e napokban nyitották meg negyven év óta szünetelő zsinatjukat. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy evangélikus és református egyházak testvéri viszonya az evangélium ügyének, a magyar mívelődésnek, az emberi szellem méltóságának olyan nagy kincse, érdeke és eszköze, hogy nem méltó az evangéliumi nevezetre az, aki az evangéliumnak ezt a lelki katholicitását a reformátusok és evangélikusok közötti bizalmatlankodás vagy idegenkedés gerjesztésével gyengíteni akarja. Már pedig erre itt-ott jeleket látok. Kérve kérem mind a két egyházat, férfias bizalommal, testvéri őszinteséggel, hozzánk méltó nagylelkűséggel szorítsák egymás kezét s ne hallgassanak azokra, akik lazítani akarnák ezt a kézfogást. Mind a két egyház belső átalakuláson megy keresztül. A felvilágosodottság korának általános liberális, elegyes kultúrprotestantizmusából két élesen különböző s egymáshoz mégis meglepően hasonlító testvéri egyházprofil alakul ki úgy, hogy mindegyik a maga hitvallásából táplálkozik, sajátos történeti jellegét ismeri fel és követi, s azzal ajándékozza meg a magyar mívelődést és az egyetemes emberiességet, ami benne sajátosan egyéni. Ez a confessionálódása a protestantizmusnak, mely azoknak a szemében, akik szélesebb áttekintésre nem képesek, úgy tűnhetik fel, mint megkülönbözés, szembefordulás, egymás igazságának lebecsülése, pedig valójában egy igazibb bensőbb testvériség előkészítése. Kívánom református feleimtől éppenúgy, mint evangélikus testvéreimtől, hogy ezt a folyamatot félre ne értsék, sőt éljenek annak minden áldásával. Akkor lehetünk igazán jó testvérek, ha először önmagunk vagyunk.. Sértő dolog, ha a református az evangélikusban csak a cryptokálvinistát becsüli és az evangélikus a reformátusban a semilutheránust. A hívő református ember az evangélikust azért szereti, becsüli, tartja testvérének, mert igaz és hü evangélikus, s az evangélikus bennünk az emberen és a magyaron kívül a reformátust is kell, hogy szeresse és becsülje. Mi nem sziámi ikrek vagyunk, közös, de nyomorék belső részekkel, hanem két ikertestvér, aki egy anyaméhből származott, egy szülői hajlékban nőtt, egymás mellett szántja a barázdát és neveli házanépét; közösen néz