A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1934-1936.

1934. november 17.

•22 1934. november 17. — 9—10—11. szám, amely nem azt nézi, ki a legalkalmasabb, hanem azt, mit enged meg a contingens. Ez az arányosítás nagyon jó ott, ahol különálló hatalmi közületek közös képviseletben gyakorolják élettevékenységeiket. De nem jó annál a kérdésnél, hogy az egyetlenegy jegyzői vagy orvosi állás kinek jusson. Nem akarom elismerni, hogy egy miniszter, egyetemi tanár, kúriai bíró, alispán, másképpen intézné a nem saját felekezetéhez tartozó felek ügyeit, mint ahogy a saját hittestvéreiét intézi. Ha olyan valakiről volna szó, aki kívül esik az ezeréves magyar mívelődés nagy közösségén, aki világnézeténél, fajtájánál, vallásánál fogva merőben idegen, megérteném a különbségtételt. De hogy mi különbség legyen magyar és magyar között közszolgálati vonatkozásban, azért, hogy az egyik evangélikus, a másik református, a harmadik katholikus, igazán nem tudom elképzelni. Az, hogy egyház van, s az egyházaknak hitvallása és története, nem azt jelenti, hogy ez a kis nyomorult magyar élet még jobban szétszakadozzék és egymás között élesebben meghasonoljék, hanem azért, hogy ki-ki a maga módján éljen azokkal az örökkévaló erőkkel, amelyek egy láthatatlan világhoz fűznek és éppen ezért még szorosabban odakapcsolnak egymáshoz, szivet szívhez, sorsot sorshoz. Felekezetközi helyzet Minden kor, amely a vallás szükségét újra felfedezte és annak javaival bátran élni akar, szükségképpen hitvallások körül tagozódik. Ez magával hozza nemcsak a belső meggyőződés hevét, sőt szenvedélyét, hanem a különbségnek éles szemléletét és a világnézet szerint együvé tartozóknak egy olyan társulását, amely igen könnyen nemcsak elvek, hanem érdekek szerint is igényli a különállást. Azért vallásos ébredések korában a felekezetközi helyzet magától egyre feszültebbé válik. De ebből csak az következik, hogy annál agyobb a felelősségük azoknak, akik a hitvallásos csoportok élén állanak. A nemzet elszakíthatatlan egysége, a nyelvnek, a történelemnek, a sorsnak, a minőségnek közössége olyan nagy jó, hogy ezért érdemes áldozatot hozni: magunkat korlátozni, sokszor keményen megzabolázni. Ezért tartjuk nagyjelentőségű nyilatkozatnak a Kultuszminiszter Ür beszédét, amelyet a katholikus nagygyűlés alkalmából mondott el. Amily igaz, hogy sem a katholicizmust, sem a protestantizmust nem lehet kitörölni az európai mívelődésből és herostratesi volna minden programm, amelyik az egyiknek elpusztításával akarná a másikat teljes; uralomra juttatni: úgy Magyarországon is azt a tényt, hogy van protestantizmus, amely a magyar művelődésnek tetemes részét megalkotta, jelenleg pedig a magyar géniusz alkotásait ihleti, nem lehet sem letagadni,, sem kisemmizni. Ezzel számolni kell. Külön véve egyik sem a magyarság. A magyarság több, mint ez a kettő külön-külön, sőt annál is több, mint ez a kettő együtt. Ennek hangoztatására olyan szükség volt, mint a falat kenyérre. Ezért volt nagyjelentőségű a kultuszminiszter úr beszéde. Mi bízunk abban, hogy éppen a hit mélyülésével és erősödésével eljön az az idő, amikor az együttélés ténye