A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1933. november 18.

1933. november 18. — 2—3—4. ó változó világban az egyharmadára zsugorodott nemzeti, egyházi és magánháztartási jövedelem nem birja el. A hitelélet terén létrejön valamelyes automatikus kiegyenlítődés, mint ahogy a meteorológiába szükségképen feloldódnak az egyes, sokszor igen veszedelmes feszültségek, s ez a folyamat, lassabban bár, de be fog következni a gazdasági élet egész mezejére. Kiegyenlítődik a disparitás, mely az egyes termelési ágak között van, s a produkció az igényekhez szabja magát, viszont az igények csendesen alább szállanak. Ál-gazdasági képleteket nem tür el a valóság. Több-kevesebb katasztrófával, de szakadatlanul folyik tovább a visszaértékelés, egy túlságosan előre rúgtatott gazdasági civilizációnak sietős visszaigazodása. Ennek a jele az, hogy dollárkölcsönét már több egyházközség vissza tudta 30—40%-os árfolyam mellett megvásárolt záloglevelekkel fizetni. Amily erővel követelem, hogy egyházközségeink hitelezőik részéről kíméletet tapasztaljanak, mert kölcsöneiket nem nyereségvágyból, hanem a magyar nemzeti mívelődésnek hozott olyan áldozatos szolgálatok céljaira vették fel, melyekre maguk még ráfizették földi javaikat, a hívek lelki nyugalmát, tisztviselőik egészségét és fél életét, épen úgy követelem a magyar református egyház közhitele szempontjából azt is, hogy az egyes egyházközségek felelős tényezői mindent elkövessenek tartozásaik törlesztésére és e nehéz időkben a jó családatya különös gondosságával kezeljék és számolják el a reábízott javakat. Az a tapasztálásom, hogy eddigelé veszedelem csak ott támadt, ahol az általános eladósodás és nehéz gazdasági helyzet mellé hívatlan társul hihetetlen naivitás, elképesztő tudatlanság, vagy rendetlenkedő könnyelműség járult. Az lehet, hogy az egyházközség nem tud fizetni, ez sokszor tragikus és tiszteletet érdemlő helyzet. De hogy egy egyházközség számadásai rendetlenek legyenek, pénzkezelése hiányos és megbízhatatlan, felelősségérzete a semmivel egyenlő, s akkor a martiromság palástjába öltözködve kibújni igyekszik a vállalt kötelezettségek terhe alól, nem méltó erkölcsi testülethez és nem méltó református egyházhoz. Az egyházmegyék jelentéséből az is kitűnik, hogy a köztartozások halogatása vagy behajtása terén való könnyelmű engedékenység halálos veszedelmekkel bosszulja meg magát. Nem tudom eléggé ostorozni azt az eddigi szokást, mely eddigelé a tanítói nyugdíjjárulékok terén tapasztalható. Az állam évről-évre kiveti ezeket a roppant magas járulékokat, a hátralékok után 12%-os kamatot szed, de igen sok egyházközség nem fizet. Néhány év alatt a hátralék ijesztő mértékben felnövekedik, de behajtása terén soha elhatározó lépést nem tettek, így érthető, ha átment a köztudatba, hogy ezt a tartozást nem kelt megfizetni. Közben pedig előáll az az irtózatos igazságtalanság, hogy míg egyrészt egy csomó gyülekezet szinte élete árán is eleget tesz a kötelezettségének, igen sok gyülekezet, bár be tudta volna fizetni, egyszerűen nem fizet és ezt az állapotot nyugodtan tűri tovább minden felelős tényező. Ma már úgy felszaporodtak a hátrálékok, hogy azokat többé behajtani nem lehet. Viszont elengedni a tartozást erkölcstelen és igazságtalan, mert azt jutalmazzuk, aki kötelességét