A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1933. november 18.

1933. november 18. — 56—57—58—59—60—61—62. 21 nem teljesítette és megbüntetjük azt, aki hü volt, szót fogadott és szenvedett az állam javáért. Tovább vezetni és minden 6—8 évben ismét megduplázni e címen az állam követeléseit, igazán felesleges munka. Ideje volna tehát ebben a kérdésben rendet teremteni, s valami tranzakcióval az igazság mértéke szerint egyenlő elbánással segíteni és terhelni mindenkit. Az általános elszegényedés ijesztő képét mutatja a statisztika. A perselypénz 10%-kal, az adomány 30%-kal, az építkezés 45%-kal kevesebb 1932-ben, mint 1931-ben volt. Egyre több az olyan lelkész és tanító, aki rendetlenül, vagy csak egy részében kapja meg fizetését, pedig e téren a Dunamellék még aránylag jól áll. Lelkészeink és tanítóink anyagi helyzete sokhelyt igen sötét, főképen a régi gazdag terményjövedelmes gyülekezetekben. Egyébként az építő munka csendesen folyik. Egyre több jelentés érkezik arról, hogy a református napok, körzeti konferenciák, presbiterek, gyülekezeti munkások összejövetelei mennyi áldással járnak. Csak a hívőnek igértetik a győzelem. A hívő ember az az erőtényező, mellyel a világ sohasem számol s ezért vele szemben a harcot mindig elveszíti az utolsó pillanatban. Mindenki, aki előre vitt egy lelket a hitben, lépett egyet a győzelem felé. Nemzeti egység Ezek a nehéz évek nagy magyar igazságok és szózatok csillagírását vetítik újból az égre. A nemzeti öncélúság gondolata, a nemzeti egység szolgálata kifejezett kormányzati programmá vált. A magyar protestantizmus s benne a református egyház megfényesedő arccal figyel fel ezekre az Igékre. Négyszáz év óta mindig ezt hirdette, sőt sokszor csak egyedül ő hirdette ezt. Sötét századokban ő volt a nemzeti öncélúság megtestesítője és kezessége. A nemzet lelki egységének érdekében egyházkerületem minden komoly és irányadó embere velem együtt soha meg nem szűnt a tőle telhető legnagyobb teljesítményeket megtenni, még ha személyes áldozatokkal, sérelemmel és hátratétellel járt is. Mindezt természetesnek találjuk s továbbra is megtesszük, mert ez a mi egyetlenegy örökségünk és szent kötelességünk. Azért a legkisebb elemista diáktól fel a legmagasabb tisztségek és méltóságok betöltőjéig minden református magyar ember a Dunamelléken hirdeti és cselekszi, hogy ennek a nemzetnek a lelke erős, fényes, tiszta, egységes, öntudatos és teremtő legyen. A lélek nagy forradalmába a lelki kálvinizmus: a lélek népe, azzal a tudattal áll: az Úré ez a harc és az Úré a győzelem!