A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1933. november 18.

1933. november 18. — 8. 17" a rendkívül fontos tényezőt — ha ez még nem történt meg — anyaszentegyházunk ébredő mozgalmába öntudatosan és programmszerüen beleillesszük. Ezért szeretném, ha a theológia és a tanítóképző ifjúsága között belsőbb kapcsolat jőne létre, s mielőbb megkezdhetnők theológiai ifjúságunknak tanítói oklevéllel való ellátását, vagy ami nekem ennél még fontosabb, a tanítói munkára való szakszerű kiképzését. Az az egyházi rendiség, amely a gyakorlatban tényleg meg volt lelkészek és tanítók között, ép úgy el kell, hogy tűnjék jövőre a rniszsziói munka bajtársi viszonyában, mint ahogy elméletileg nincs meg a dogmatikában és gyakorlatilag nem volt meg sem a reformációban, sem az őskeresztyénségben. Körülbelül ezek a gondolatok vezéreltek akkor, amikor az idén tervbe vettem a Dunamelléki Egyházkerület tanítóival való foglalkozást. Ha ezt a munkát úgy végezhettem volna el, amint óhajtottam, minden tanítót iskolájában és gyülekezeti munkássága közepette kellett volna megfigyelnem; minden tanítótestülettel saját programmjukat, nehézségeiket és lehetőségeiket kellett volna megbeszélnem, vagy legalább is napokig tartó konferenciákat kellett volna tartanom minden egyes vidék református tanítói számára. Meg kellett volna ezt tennem egyrészt azért, hogy a közös front és á munkatársi viszony külsőleg is kifejezésre jusson, másrészt azért, hogy ami jó, azt segítsem, ami rossz, azt irtsam, mindenekfelett pedig lelkiismeretfurdalás, elégtétel és inspiráció legyek számukra. Azonban erre mostani életberendezésünk mellett nem is gondolhattam. így meg kellett elégednem azzal, hogy minden egyházmegye tanítótestületét egy ünnepélyes közgyűlés keretében látogassam meg. E látogatások úgy zajlottak le, hogy vagy én, vagy egy velem jött igehirdető társam istentiszteletet tartott, amelyben a tanítói szolgálat nehézsége és szépsége adta a gyülekezet előtt az igehirdetés anyagát és tárgyát. Azután dr. Imre Sándor egyházkerületi tanácsbíró és tanügyi előadó úr szólott a református tanítói munka valamelyik alapvető gyakorlati kérdéséről. Majd én kerestem meg hallgatóságommal együtt a tanítói munka nehézségeinek és eredményeinek a forrását. Mindenik találkozás ünnepi felfrissülést és felemelkedést hozott azokra, akik ott szolgáltak, s bizonyára azokra is, akik hallgatták. Sok helyt egy-egy helyi előadás is volt, melyet élénk vita követett, s e vitánál is lehetett irányítást és eszméltetést végezni. Különös hálára vagyok kötelezve Imre Sándor tanácsbíró úr iránt, aki mind a hét alkalommal velem jött, mindig egy érdekes és eszméitető előadással kötötte le a hallgatóság figyelmét, s suggestiv egyéniségével különösen mély hatást tett legközvetlenebb gyülekezetére: a magyar református tanítóságra. Az a tény, hogy ő velünk járt, olyan kiváltságot jelent a dunamelléki tanítónemzedékre, amelynek egész jelntőségét és gazdag gyümölcsét későbben fogjuk meglátni. Köszönetet kell mondanom mindazoknak, akik ebben a munkában segítségemre voltak: Dr. Kováts J. Istvánnak, Szabó Imrének, Muraközy Gyulának, Dr. Csekey Sándornak. Azzal az érzéssel végeztem ezt a munkát, hogy a dunamelléki