A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1932. november 19.

133 a mostaninál megfelelőbb és olcsóbb vallástani tankönyv kiadásáról gondoskodjék. 5. Az egyházkerületi közgyűlés felkéri az egyetemes konventet, hogy a missziói kérdőívet vegye felülvizsgálat alá s az egyházkerületi és egyházmegyei missziói előadók értekezletén meghozandó javaslat figyelembevételével s a mostani kérdőív fogyatkozásainak kiküszöbölésével szerkessze meg az új kérdőívet. 6. Az egyházkerületi közgyűlés felhívja az egyházmegyéket, hogy missziói bizottságaik útján az iskolai év élején vegyék számba a pusztákon és szórványokban hitoktatás nélkül maradt gyermekeket s ha ezek vallástanítását az anyaegyház nem tudja elvégezni, keressék meg a módját annak, hogy ezek a gyermekek hitoktatásban részesüljenek. 7. Felhívja az egyházkerület gyülekezeteit, hogy ha kebelükből Családok, vagy egyháztagok Budapestre, vagy más gyülekezetbe, illetőleg egyházilag azok kötelékébe tartozó helyre költöznek s erről tudomást szereznek, azonnal értesítsék erről az illető egyház lelkipásztorát. 210. Az egyházkerületi közgyűlés 199/1931. számú határozatával felhívta a kecskeméti egyházmegyét, hogy tegyen javaslatot a tanyavilág lelki gondozására nézve. A kecskeméti egyházmegye, nagyhatárú gyülekezeteinek jelentései alapján, a következő javaslatot teszi az egyházkerületi közgyűlésnek: „1. A tanyavilágban szétszórtan élő híveink lelkigondozására nézve ezideig két szélsőséges felfogás uralkodott. Az egyik felfogás úgy tekintette a puszták lakóit, mint akik egy anyaegyházhoz tartoznak, annak templomát látogathatják, hitoktatásában részesülhetnek, egyházi közteherviselésében résztvesznek, a gyülekezet központját képező városba, vagy faluba hetenként bejárnak, résztvesznek a város, vagy falu köz- és egyházi életében, ennélfogva különös lelkigondozást nem igényelhetnek, arra rá sem szorulnak. A másik szélsőséges felfogás pedig a tanyavilágot a diaspora világába sorozta be abból a gondolatból kiindulva, hogy a puszta lakói, mint a szórványokban lakó híveink, tényleg egyedüliségben élik életüket, távol vannak a templomtól, iskolától, a gyülekezeti közösségtől, ennélfogva úgy tekintendők, mintha diasporában laknának és olyan lelkigondozásban részesítendők, mint a szórványok lakói. A két szélsőséges felfogás közt ingadozó álláspontunk az utóbbi időben kezdi megtalálni egyensúlyát. Az első felfogásból el kell fogódnunk azt, hogy az Alföld tanyavilágában lakó híveinket egy pillanatig sem szabad megfosztanunk attól a tudattól, hogy ők ősi gyülekeztek tagjai, egyházalapítók leszármazottjai, történelmi hagyományok őrzői, akik a rendes egyháztagok kötelességeit hordozzák, tehát ugyanolyan jogokat és elbánást kívánhatnak maguknak, mint amelyekkel rendelkeznek és amelyekben részesülnek azok az egyház-